Önéletrajzi dokumentumregény

A szeptemberi iskolakezdésig még maradt annyi időm, hogy befejezzem történelmi drámámat a Rákóczi-féle szabadságharccal kapcsolatban. Remélem, ezt a művemet nem fogom eltépni, ugyanis újabban a legtöbb írásom, plusz szerkesztőségi levél előbb-utóbb a papírkosárba vándorolt. Hiába, nem bírom a kritikát, amivel hol a tiszteletes úr, hol egy-egy szerkesztőség tisztelt meg. Az utolsó két szerkesztőségi levél azonban még itt lapul a fiókban. Nézzük!

Scânteia, 1957. 1. 17.
Elvtárs,
mint ön előtt is ismeretes, a RMP Központi Vezetősége 1956 december 27-29-i Plenáris ülése olyan határozatokat fogadott el, amelyek hazánk dolgozói életszínvonalának állandó emelését célozzák. Kétségtelen, hogy ezek a határozatok az életfeltételek javulásához, haladáshoz és jóléthez vezetnek, ha a dolgozók a helytelen és káros jelenségek kiküszöbölésével ennek a támogatására törekednek. Helyes lenne, ha rámutatna arra, mióta áll fenn a szóban forgó hiányosság, ki a hibás ezért, mit javasol ön vagy más elvtárs a helyzet megjavítása céljából.
Gondoljuk, hogy ön segítséget nyújthatna e problémák megoldásához, amiért előre is köszö­netet mondunk.
Elvtársi üdvözlettel
T. Andrei

Ha jól megnézem, ennek a levélnek is annyi köze van az Előrének1 küldött novellámhoz, mint a fogsoromnak a VIII. osztályhoz. Az meg külön elemzést érdemel, hogy miért a román nyelvű Scânteia újság válaszolt az Előre helyett… magyarul.

Korunk.2 Gáll Ernő levele:

Új „megfigyelések.” Vicces! Hát van még új a nap alatt? Oké, oké, van, azért a megfigyelések többsége mégis csak ismert dolgokon alapul, és ha erről szépen, okosan tud írni valaki, szerintem legalább annyit megérdemelne, hogy közöljék.

2.

A VIII. osztállyal életem újabb szakaszába csöppentem. A tanárokat, egy-két kivételtől eltekintve, ismertem, osztálytársaim zöme azonban Vulkánból és Lupényból ingázott Petrozsényba. Nagyon rendes srácok voltak, úgyhogy egész jól kijöttünk egymással, bár barátságot egyik­kel sem kötöttem. Viszont a lányokkal… Na, velük már szívesebben eljátszottam volna, ha lett volna elég kurázsim. Különösen kettőt, Hornung Jolánt és Ferenczi Gizikét komáltam. Jolán, korához képest fejlett, vastagcombú, kissé nagy orrú leány volt. Tornaórán titokban mindig jól megnéztem magamnak, de a világ minden kincséért sem árultam volna el, hogy megmozgatta a sliccemet. De megmozdult ám bennem a költő is, mihelyt Gizike gyönyörű dióbarna szemébe merültem. Aztán csak néztem, néztem áhítattal, tisztelettel, mint a szentképeket a templomban. Hihetetlen? Muris? Pedig akkor, az 50-es években még léteztek ilyen kamaszok.

(Folytatjuk)