Személyekre lebontott történelem

…Személyekre lebontott történelem… Ha lehetséges volna!; közösségi pszichózisok és mítoszok rombolásaiért én sem illethetném „vádló” panaszkodással román barátaimat – és ők sem engemet.
És bevallom: a huszadik századi folyamatos – gerjesztett – erdélyi lincshangulat ellenére én azért örülök annak, hogy sok-sok személyre lebontva mégis csak élt és kitartott az erdélyi tolerancia öröksége az emberek tudatában. Mindennapi viselkedésében.

Nem szeretnék másokat vádolni. Személy szerint magam sem vagyok vádolható holmi történelmi bűnökkel. De mégis magamra kellett vennem egy gyilkossági esetet. Székelyföldi emberek az első világháborút követő zavaros időszakban románokat lincseltek meg. A vádnak utána néz az ember, ha az események abban a faluban zajlottak, amelyben felnőtt.
Az etédi baromvásáron „a nép” agyonverte, pontosabban megkövezte a román hadsereg rendfenntartásra kijelölt két katonáját. Nagyapám ott volt a vásárban, így írta le a történteket:

„Normalizálódott a helyzet, az első világháborúból hazatért katonák újból munkához láttak, falusi viszonylatban kezdték ott, ahol félbe kellett hagyni. Eke, taliga, borona, kasza, kapa elékerültek, megindult a békés élet. De nem szűnt meg az izgatás. Áldozata lett ennek két ártatlan katona, kiket e napon tartandó országos vásárra csendfenntartó szolgálattal bíztak meg. A félrevezetett vásáros tömegből kerültek ki olyan személyek, akik felültek az uszításnak, s a két román katonát lefegyverezték, később valósággal agyonverték. Hiába volt a jóakarat sok jóindulatú emberben, nem lehetett őket megmenteni. Így történt:
A vásárba jövő vidékiek gyülekeztek, hol állatot hajtva, hol állatvásárlási szándékkal. A két katona a baromvásár körül szolgálatot teljesítve sétálgatott. Mintha a föld alól jött volna a hír: »Firtosban vannak a magyar katonák!« Persze ez ámítás volt. Két atyhai illető nekiállt a két katonának, akik látták a menthetetlen helyzetet: védekezni sem bírtak. A fegyverüket elvették. Nagy József bácsi, az akkori községi bíró mindent elkövetett, hogy az életét a két katonának megmentse. Betette őket a cédulaíró házba, amelyik fonott vesszőből volt készítve, s nem szolgált kellő biztosítékul a két katona élete védelmére. Így a bíró kérte a két atyhai fiatalembert – akik a fegyvereket elvették – hogy a tömeg dühétől mentsék meg a katonákat, kísérjék ki őket a vásár közül. Ezek hajlandók is voltak a kérést teljesíteni. Közben jött egy, a bíró által kirendelt fogat, amelyikre – még akkor – a katonákat bántatlanul fölültették, azzal a céllal, hogy Parajdra szállítsák. El is indult a fogat a két katonával Parajd felé. A két fegyveres már nem tudta a védelmet tartani, amint a vásártérről keleti irányba a fogat elindult, a felizgatott tömeg kőzáport zúdított a szerencsétlen katonákra, akik leugrottak a szekérről, menekülni igyekeztek, de életüket nem tudták megmenteni. Szégyenteljesen verték le, a legkegyetlenebb halált szenvedték el. Később jött a megtorlás, és azok is szenvedtek, akik nem voltak hibások. A két főbünös, kik félre voltak vezetve, és a fegyvereket elvették, elmenekültek országhatárokon túlra. Azokat pedig, kik részt vettek a gyilkosságban, elfogdosták. Hadbíróság elé állították őket.
A tettesek összefogdosása nem ment simán. Azok, akik érezték bűnösségüket, erdőkön bujkáltak, míg végre csak elfogták őket. Voltak olyan személyek, akik helyben maradtak.
A két halott katona az etédi bíró lakására lett szállítva, míg megérkezett egy zászlóalj katona teljes hadi felszerelésben. Előbb Etéden álltak meg, mivel a zendülés itt történt. Innen aztán szétoszlottak a körülvaló falvakba, ahonnan voltak emberek az etédi vásáron. Mivel atyhai illetők voltak a kezdeményezők, Atyhát részesítette a megérkezett katonaság szigorúbb intézkedésekben. Atyhát a katonaság körülfogta, se ki, se be a faluba nem mehetett senki. Aki az etédi vásáron volt, asszony, gyermek, felnőtt férfit szekérfogatokkal hozták le Etéd felé, és Etédről indították Keresztúr irányába. Azon az éjjelen nem szabadott sehol lámpát gyújtani. Ahol világosság volt, oda belőttek. Mink a főút mellett laktunk, az atyhai szekerek zörgését hallottuk éjjel, amint községünkön mentek át, de hallottuk a nagy jajgatást is, azok részéről, akiket szekereken szállítottak Keresztúr felé.
Harmadik napon a piactérre összehívták községünk lakosságát 12 évtől 60-ig. Körbeálltak a fegyveres katonák. Egy őrnagy beszélt a néphez:
– Mindazok, akik a vásárban voltak, maradjanak vissza, a többiek menjenek haza. De figyelmeztetett, nehogy valaki, aki a vásárban volt, el merjen menni, mert a legszigorúbb büntetésben részesül. Így is lett, mindazok, akik a vásárban voltak visszamaradtak, a többiek haza lettek engedve. Szólott újból az őrnagy felhívása:
– Mindazok az egyének, akik részt vettek valamilyen formában a gyilkosságban, jelentkezzenek. Jelentkezzenek azok is, akik látták a bűntény lefolyását, és azok is, akik a bajbajutott katonáknak valamilyen formában segítséget nyújtottak.
Jelentkezett: a bíró, aki mindent elkövetett, hogy a gyilkosságot megelőzze, G. E. gazda, aki fogatát felajánlotta a két katona menekülésére, két asszony, akik a haldokló katonák sebeit igyekeztek bekötözni, és még néhányan, akik a felbőszült tömeget igyekeztek jó útra terelni. A bűntény elkövetésében résztvevők közül nem jelentkezett senki. Ekkor az őrnagy a kezében lévő névsort olvasni kezdte: »X. Y. jelentkezzen!« Az illetők így sorban álltak elő, és mindjárt a tömeg előtt láncolták is meg. A bűnösöknek nyilvánított személyeket vitték a gyűjtőhelyre. Azok a tettesek is, akik az erdőkön bujkáltak, mind elékerültek. Tárgyalásukat a hadbíróság fejezte be. (…)
Etéd és vidéke meg lett bélyegezve. Országos viszonylatban ismerték az etédi tragédiát; ha etédi embert vezette útja bármerre, el kellett tagadja, hogy etédi, mert nem nézték, ki ő, hibás-e vagy nem, elég volt Etédet említeni. Jó késő évek múlva voltak etédi emberek a szászrégeni vásárba állatokat venni, de bizony mikor a baromlevél átírásáról volt szó, és Etédet említették, kicsi híján múlt az újabb katasztrófa.”

Nagyapám leírásából talán nem üt át eléggé az a hangulat, vagy inkább közérzet, amely azt a pillanatot és a huszadik század erdélyi évtizedeit is jellemezte, jellemzi: a helyzet nem jó, a helyzet rossz, és egy álhír is elég, hogy elszabaduljon a pokol. A román katonák rémisztgetésére szolgáló álhír hatására (a közelben vannak és érkeznek a magyar katonák) még csak „szabályszerű lefegyverzés” történik.
A két román katona menekítése valamiféle győzelmi mámort eredményezett. Ne feledjük: vásár volt, tömeg – és a szokásos italozás.
A kőzápor okozta a román katonák halálát.
A kőzápor: személytelen. Tömeges aktus. A kövezők közül senki nem vállalja magára a halált okozó dobást.
Ez a mámor azonban/vagy tehát: közös teher. Nem könnyű, nem kellemes viselni. Vállalni kell a szégyenét, és vallani a megismételhetetlenségét.
A dobálók pedig megbűnhődtek. És ahogy lenni szokott: a főkolomposok külföldre szöktek. És bűnhődött helyettük néhány környékbeli falu lakossága.

Ezt a történetet én többféle változatban, többféle előadásban hallottam. Nagyapámé: tényszerű. Többé-kevésbé folklórizálódott változata szerint a két román katona provokálta a népet. Hivalkodva járták a vásárt, ittak, énekeltek: „Iszom a bort pénz nélkül, Hazát nyertünk vér nélkül…” Egyik nagybátyám elmesélése szerint, aki mások elbeszéléséből ismerte a történetet, ezt a dalt énekelte a két hetyke román katona. Én egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezt a dalt nem énekelhette a két katona; a későbbi évek, évtizedek románosítási akciói szülte sérelmek hatására keletkezhetett a dal – és adták a két áldozat szájába. Talán: mentséget is keresve.
De egyfajta hangulatot mindenképpen jellemez az így előadott történetváltozat is.

A valóságban az egyik román katona erdélyi volt. Gagyi Elek bácsival katonacimborák voltak az osztrák-magyar hadseregben. A községi bíró, Nagy József ezért üzent éppen Gagyi Elekért, fogja be a lovait és jöjjön, menekítse hajdani katonacimboráját és a társát. Amikor az egyik katonának a fejét érte egy kő és leesett, akkor menthetetlenül öntörvényűvé vált a helyzet. A „foglyok” fegyverével a védelmüket ellátók, és az őket óvni akarók is tehetetlenek voltak néhány percig. Aztán a megkövezetteket mégis sikerült bevinni a cédulaíró kunyhóba, de már semmilyen mosdatás vagy vizesborogatás nem használt. A mámor hamar szétfoszlott, maradt a szánalom, a szégyen, a bűntudat és a rémület. Ez utóbbinak, a rémületnek tudom be azt az epizódot, amelyet mindig megbotránkozva meséltek.

A kődobáló őrjöngésnek hamar vége szakadt – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a földre esett és sebesült két katona életveszélyes állapotban van, akkor már a megmentésük izgatta a vásárban maradókat (a dobálók menekültek a helyszínről). Az egyik katonának, akinek sebeit mosták és kötözték, kínjában, haláltusájában merevedése támadt. És amikor kiszenvedett, egy öreg etédi ember a „kankós pálcájával” (sétapálca) odabökött: „ezzel sem baszol meg több magyar fehérnépet” – mondta.
A katonának nem voltak nőügyei, nem volt rá ilyenszerű panasz. Az öregemberből csak úgy kijött a gesztus és a vád.
Viszolyogtam ettől a jelenettől; kamaszkoromban mesélték el nekem. Az öregember hadbíróság elé került, a kődobálókkal együtt.

Nincs mentség, és nincs magyarázat.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy önérzeti alapon kreált fikciók, ha a valóság fölé kerekednek – csak kiszámíthatatlan kockázatok árán hamisíthatják meg azt; az is bizonyos, hogy az ember és az emberi közösségek identitását külső erőszakkal sérteni nem szabad; és úgy tűnik, hogy mindig akad a világnak egy-egy „kitüntetett közepe”, amely felé többen igyekeznek, egymást tiporva; pedig a világnak számtalan tetszőleges közepe lehet, és mindannyian a világ közepén élünk!

Az etédi baromvásártéri tragikus eset utáni években a román hatóságok következetesen kitüntették figyelmükkel a Küsmőd vize melletti falvakat. Román iskolákba terelték a gyerekeket, románosították a neveket.
Bözödújfaluban, a Székely Jeruzsálemben volt a legtöbb hitfelekezet: zsidók (és zsidózók), unitáriusok, reformátusok, római katolikusok és görög katolikusok. Ez utóbbiakat szerették hatóságilag románoknak nevezni. Kézenfekvőnek tűnt a hivatalos lépés: „román” templomot kell építtetni a környező falvak lakóival Bözödújfaluban. (A román templomtelepítés erdélyi magyar városokban sikerrel és indokolt távlati reményekkel folyt, hiszen a városok lakosságának nemzetiségi összetételét a betelepítésekkel könnyen és gyorsan meg lehetett változtatni. Magyar falvakba azonban indokolatlan és reménytelen volt román templomokat építeni.)
A templom évekig épült, és hiába rendelték ki közmunkára a környékbeli falvak lakóit, sosem készült el, hiszen hívek sem akadtak.
Az 1980-as évek elején a Ceausescu-diktatúra tombolásának idején találkoztam a befejezetlen templom fotójával egy vaskos kötetben, amelyben a román történészek a horthysta magyar hatóságoknak a román kegyhelyeket, templomokat romboló és megszentségtelenítő dühét és bűneit kívánták illusztrálni…
A Székely Jeruzsálem sorsát a hitek története pecsételte meg. Ez a templomépítés csak egy újabb epizód a történetben.
A huszadik századi Erdélyre, a Székelyföldre az a fajta általánosan zavart közérzet jellemző, amelyben szinte kiszámíthatatlanok az emberi reakciók, mert hiszen a képtelen, a fiktív és a hihetetlen annyira a „levegőben lóg” – hogy ez a hangulat azzal fenyeget: bármikor, bármi megtörténhet.

De az itt élő az emberek reakcióit mégiscsak determinálja valamiféle hagyományos, elpusztíthatatlannak remélt erdélyiség. Amely a túlélési technikáit is az együttélésben keresi…
A huszadik századi történelem determinálta nyomasztó hangulatban elégséges egy álhír az etédi baromvásáron, vagy egy rémhír 1990-ben Marosvásárhelyen – és elszabadulnak az indulatok.

De nekem nem csak tragédiacsiholó álhírek jutnak eszembe. Kamaszkoromból arra is emlékszem, hogy nagyon átlagos és nagyon egyszerű román és magyar emberek nyíltan vitatják, hogy jogos volt-e Erdély Romániához csatolása. Ezekben a vitákban az volt igazán érdekes, hogy általában családi körben folytak: bányavidékre szakadt székelyföldi férfiak, akik román nemzetiségű lányokat vettek feleségül (vagy magyar lányok házasodtak román fiúkkal) – a rokoni vitákat általában egy szállóigével zárták: „immár mindegy, ha kellett nekünk a Székelyföldhöz csatolni Romániát!” Vagy a megjátszott sajnálkozás helyett hetykén ismételgették: „…amikor idecsatoltuk Romániát…” A hallgatóság vagy a vitázók román oldalának képviselői ilyenkor elképedtek, bosszankodtak, aztán kacagtak.

Ami nyomasztó, arról legalább beszélni kell. Ha nem, az álhírek is robbanást okoznak.
Mert az álhírt és egyáltalán: mindent, ami fikció – egy fikciókra épülő ingatag világban nagyon könnyen valóságként érzékelik.

Ebben a különös, nyomasztó huszadik századi erdélyi, székelyföldi közegben az „álhíreket” a legkényesebb kérdésekhez kapcsolva is tudtak „felszabadultan” szórakozni az emberek, ha a hajdani Erdély hangulatát feléleszthették egy-egy pillanatra.

…A harmincas években az Etédre küldött román csendőrőrmester – vidám, jóérzésű ember – összebarátkozott a falubeliekkel. (Nem megbosszulni jött valamit, hanem egyszerűen élni akart ő is.) Bizonyára neki is végig kellett hallgatnia jó néhányszor, hogy a folyton dicsekvő székely atyafiak „idecsatolták” Romániát, s ha már őt, a román őrmestert ilyen nagy szerencse érte, hogy idecsatoltatott, hát viselkedjen rendesen… Az őrmester az elvárásoknak igencsak megfelelt. Egyik este későn, zárás előtt, amikor viszonylag kevesen voltak a kocsmában – azok is cimborák -, leült a jeles (amúgy agórának számító) intézmény egyik asztalához és feltűnően búslakodni kezdett. A kocsmárostól, N. Elektől rendelt egy pohár bort, azt kortyolgatta, búslakodott, sóhajtozott, könnyet is kisajtolt, azt hosszan törölgette. N. Elek bácsi kérdésére, mi a baj, nem válaszolt, csak sóhajtozott tovább, jelezvén, hogy óriási, sorscsapás méretű a gond. A cimborák közül néhányan az asztalához ültek, vigasztalták: „téged nem akasztanak fel, maradj itt, ne menj el, mi kiállunk melletted”. A többi cimbora pedig megsúgta N. Eleknek, hogy az őrmester titkos futár útján kapta a parancsot: azonnal távozzon a posztjáról, mert a román hatóságok még az éjszaka folyamán elhagyják Erdélyt, hajnalban pedig megérkeznek a magyar csapatok és utánuk a magyar adminisztráció.

N. Eleknek elállt a lélegzete, aztán mindjárt szaporán újraindult, és elrikoltotta magát: „Testvérek, ezt megünnepeljük. Ne haragudjon őrmester úr, de most ezt megünnepeljük”, és a kocsmáros ingyenes csapra verte azt a hordó kitűnő bort, amit titokban arra az alkalomra tartogatott, hogy ha egyszer bejönnek a magyarok, akkor az eseményt méltóan megünnepelhesse. A rejtekhelyről előkereste a magyar zászlót, és kitűzte a kocsma homlokzatára.

Hajnalig itták a cimborák N. Elek borát, ünnepeltek, vigadoztak és vigasztalták a román őrmestert. Pirkadatkor aztán bevallották a kocsmárosnak, hogy az egész csak vicc volt, románok maradnak, magyarok nem jönnek. A viccre pedig azért kerítettek sort, hogy N. Elek betartsa a titokban sokszor hangoztatott ígéretét, ama bizonyos célra őrizgetett hordó bort illetően. A becsapott férfi, már maga is jócskán ittas állapotban önérzeteskedett, méltatlankodott, de az őrmester „finoman” józanságra intette: „ne óbégasson Elek bá’, üljön le a seggére, ne hívja fel magára a figyelmemet, mert a végén még hivatalosan meg kell kérdeznem magát, hogy igaz-e az, amit a faluban pletykálnak, hogy maga az éjszaka kitűzte a kocsmára a magyar zászlót?!”

N. Elek gyorsan beszedte és elrejtette a zászlót, aztán mulattak tovább. Ingyen. N. Elek később úgy nyilatkozott, veszteség ide, veszteség oda, neki megérte. Volt egy boldog éjszakája.

Fiatal újságíró koromban, amikor sokat jártam-keltem, kalandoztam, kíváncsiskodtam, az őrmester urat is meg akartam keresni. Nagyapám neve varázsszó volt az ilyen életvidám, öreg fickók előtt; ha a nagyapámat említettem, mindjárt megöleltek. Az őrmester úrhoz – akinek nevét csak azért nem írom ide, nehogy holtában is hazaárulással vádolhassa valamelyik bukaresti román politikus vagy újságíró -, szóval, ehhez a derék, kedélyes és megértő román férfiúhoz végül nem állítottam be. Abban az ó-romániai városban, az ő emlékeiben is a hajdani, a toleráns Erdély szellemének „maradványait” kerestem volna…

Forrás: Szávai Géza: Székely Jeruzsálem. Pont Kiadó, Budapest, 2000.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ