Bölöni Domokos: Hajnali produkció
– Nincs szebb, mint mikor a házasságban egymásra vagyunk hangolódva! – böffent picikét elégedettsége jeléül Levi, miután futó pillantást vet az órára. Fél hat. És ők, mint annyi éve immár, itt ülnek a kis teraszon, és irodalmilag társalognak. Igaz, a kávé felhígult, a cigaretta végképp a múlté -, de a szokás, mely nemes vonásokkal ruházza fel a legádázabb dilettánst is: pompásabban működik, mint valaha.
A művész úr kezdi: – Tolsztoj legelkeseredettebb ellensége a felesége, Szofja Andrejevna. A naplójegyzetekből döbbenetes erővel bontakozik ki ennek a szerencsétlen asszonynak a tragédiája. Beteg. Fél. Mindentől és mindenkitől. A hisztéria pánikjában donquijote-i szélmalomharcot vív láthatatlan, képzelt ellenségekkel. Hatvanhatéves és szexuális krízisekben szenved. Féltékeny.
-“ Elkeserítő – idézi gróf Tolsztoj Leóné, Szofja Andrejevna titkos naplóját Zsófika -, hogy mindent és mindenkit szeret, holott az én vágyam az volna, hogy csak engem szeressen.”
Kellemes basszus-baritonján Levi: – Féltékeny Tolsztoj írói munkásságára, fél, hogy férje végrendeletében megfosztja családját műveinek szerzői jogaitól, féltékeny Leo Nikolajevics meghitt barátjára, Csertkovra, akit sikerül is eltávolítania férjétől. A két barát levelezését is kikémleli, majd lehetetlenné teszi.
– Szegény, szegény asszony! – szakad föl a sóhajtás a Zsófika kebléből.
– Na igen -, brummogja Levi. – Szeptember másodikán, felhasználva férje távollétét, elégette Csertkov képeit, melyeket Tolsztoj dolgozószobájában talált. Majd papot hivatott, aki szenteltvízzel meghintette a szobát és a Te Deum-ot énekelték… Féltékeny gyermekeire (Szasával, Tolsztoj kedvencével csak férje betegségének hatása alatt békül ki), de főképpen féltékeny – saját múltjára. Szüntelenül gyötri férjét, hogy újítsa meg “régebbi ígéreteit”…
– Egy pillanat! – áll fel Zsófika. – Bent felejtettem a zsebkendőmet. Márpedig sírnom, netán zokognom kell…
Kifújja az orrát. – Mehetünk tovább.
– …és Tolsztoj megnyugtatja, újra meg újra, hogy naplójának azon részei, melyeket súrlódásaik és viszályaik pillanatnyi hatása alatt írt és melyeket későbbi életrajzírói Szofja Andrejevna ellen használhatnának fel, csak múló érzések kifejezései, és nem adnak hű képet a két házastárs viszonyáról. Ezt írja feleségének. De önmagának, titkos naplójának nem tud engedményeket tenni: “Ma a házasságomra emlékezve arra gondoltam, hogy ez valamilyen végzetes dolog volt. És még hozzá sohasem voltam szerelmes.”
Ah! Ah! – És Szofja Andrejevna a rég halott elleni gyűlöletben, lázas betűkkel rója később e szavak mellé: “Egykori naplójában ezt írta: Szerelmesebb vagyok, mint valaha. Főbelövöm magam, ha visszautasít.”
– Hát igen. Két végzetesen egymáshoz kapcsolt ember halálon túli viaskodása. Strindbergi vízió. Ebben az infernális haláltusában Tolsztoj szökésre gondola. Szeptember 24-i feljegyzése: “Néha arra gondolok, hogy mindenkit el kellene hagynom.” Hindu filozófust, Shoi Shankar írásait analizálja. Az élet lényegét kereső metafizikai alapban követni tudja a buddhista gondolkodót. De a doktrínáját zavarosnak találja: “rosszabb, mint az enyém”. Csak Istenben talál nyugalmat.
Levi most már deklamál, mintha ismét a színpadon állna. Pompás szövegét a szomszédok hajnali ordibálásnak minősítik, újabban dél-amerikai darázskürttel: vuvuzellával tiltakoznak. Gyári duda helyett ez is megteszi. Hol vannak már a gyárak és a színházba járó munkásosztály.
Az utolsó mondatokat sztentorilag harsogva ordítja Levi: – Tolsztoj önmagának készült feljegyzései többet revelálnak, mint amit általában naplóktól kapunk. Olyan kietlen és félelmetes mélységekbe világít le, amilyeneket csak a halál előtti végső tisztázásban látunk meg önmagunk és mások számára. Mint az öngyilkos orvos, aki utolsó negyedóráit a méreg rombolásának pontos diagnosztikálására fordítja: úgy ragadja meg szavakban Tolsztoj menekülő lelke földi búcsúzását.
Eddig az idézet Thein Árpád 1935-ös, Nyugat-beli cikkéből. – Egy kis Nyugatért mi nem megyünk nyugatra.
Aztán a nagy, feneketlen csönd. A szomszédság várja a folytatást. Nem szereti a drámát – azért volt a kemény vuvuzellázás. Kabarét vár. No ha igen, adjuk meg neki!
– Mert sosem figyelsz! (Ezt Levi mondja) A múltkor is a Szamotrakéi Nikéből samottrakó nénikét csináltál!
– Én-e, te vén kákámbuki! (Ez Zsófika) Hát ki keveri össze Szókratészt Szophoklésszal, mi?!
– Na és Démokritoszt Démoszthenésszel?
– Istenkém, de gyagya. És te? Ábrahám Lincolnt Bill Clintonnal?
– Hát még te. Dugonics Andrást Dugovics Títusszal?
– Igen? Bartók Bélát Kun Bélával?!
– Hát kinek képzeled magad? Te vén hisztérika! Trianont a triatlonnal, mi?!…
– Ojjé, te Holdvilág Zselé! Hígított fröccsmester! Tengerész Henriket Havas Henrikkal, mi? Szépen állunk, mondhatom.
– Hoppá-cuppá, muresá. Hát ki téveszti kötelező módon Altzheimer urat Parkinson mesterrel, mi?!
– Igen-é, te nektárajkú! És ki felejti el, hogy mi a trend, mi? Ki jegyzi föl nap mint nap, hogy mítosz, hogy toposz, hogy grémium és hogy endémikus, mi? Akadémikus, fülharmónikus, hityimatyimókus, ugye!
Levi művész úr itt elveszti a fonalat, magyarán: kissé megszédül. Hirtelen valamiféle modern népszínműben találja magát.
És így kiált fel: – Ó, hogy szállna rád és kakasolna meg a curukkmadár, Trabant képiben!
Erre aztán mindenfelől felhangzik a taps. Sűrű lábdobogás jelzi a totál sikert. A művészházaspár boldogan hajlik ki, amennyire ezek a szocialista stílű erkélyek engedik, és learatja a babért. Majd beveszik a gyógyszereiket, és ernyedten hanyatlanak alá.
– Ma sem keltünk fel hiába! – nyugtázzák boldogan, és már nem is mérnek vérnyomást. Mert minek.
Nívós az; mint a művészet maga.
Pusztai Péter rajza