Sankar

Mosolyog, ahogy mesél. Tizenkét éves lehet. Egy nyugat-bengáli faluból származik. Apja cipész volt, akinek néha még a napi egy-két rúpiát sem sikerült megkeresnie, és gyermekét az iskola helyett hamar munkára fogta: sok más falusi gyerekhez hasonlóan Sankar is pásztorkodással kezdte a pályafutását. A rábízott tíz-húsz tehénnel sötétedésig kint volt a mezőn. A tizenhét évesnél fiatalabb gyerekek teljes munkaidejű alkalmazását a nemzetközi jog tiltja, de ez Indiában sem a munkaadókat, sem a gyerekeket nem érdekli.

Egyszer egy Kalkuttába szakadt falubelije látogatott haza, akinek teásüzlete volt a városban. Magával vitte Sankart, hogy majd szerez neki munkát. – Indiában a tea a legkedveltebb ital. Olcsó és mindenütt elérhető. Télen melegít, nyáron pedig üdítő helyett isszák. A barátok is egy-egy teára hívják meg egymást. A teásüzletek a járdán vagy rozoga kunyhókban vannak. A felszerelés általában csak tűzhely, ülőalkalmatosság, egy nagyméretű ütött-kopott teafőző, néhány pohár, és egy vízzel teli vödör a poharakat öblíteni. A magára valamit is adó teaárus kekszet is árul darabra a teája mellé és a közelben dolgozóknak gyerekekkel házhoz küldi a teát. Teásember vitte fel Sankart Dél-Ázsia legnagyobb városába.

Sok falusi még felnőttkorában is fél elmenni Kalkuttába. Megszámlálhatatlan sok tülkölő autó, szűk utcák, forgalmi dugók, tömött buszok, kipufogógáz, hangzavar, árusok sokasága a járdákon, tolvajok, koldusok, utcán alvó emberek, embervonta riksák, utcalányok és mindenütt tömeg: tizenötmillió ember. Húszemeletes irodaházak és bankok a Chowringhee Sugárúton és Ázsia legöregebb múzeuma: Indian Museum – 1815. Előtte árusok és egy nagy lepedőre kifektetett vonagló nyomorék. Reggeltől estig a tűző napon rángatózik. Az emberek aprópénzzel dobálják teli a lepedőt. A Park Streeten a Moulin Rouge, a Sudder Streeten olcsó szállodák külföldieknek, közelükben hajléktalanok és koldusok. Az utcákon szemét. Szemetesláda sehol. A forgatagban mint megtestesült nyugalom néha-néha elballag egy csont és bőr tehén.

Cigiző kalkuttai fiú

Sankar nem sokáig maradt a teaárus mellett. Egy jómódú családhoz került szolgálni. Takarított, mosott, mosogatott, és ezért kapott teljes ellátás mellett havi százötven rúpiát. Ezért öt dollárnak megfelelő pénzért ugyan még egy nadrágot is alig lehet venni, a fiú mégis szerencsés volt, hiszen sokakat egyszerűen csak szállás és ellátás fejében dolgoztatnak. A pénzt a teaárusnak fizették ki, hogy küldje haza a szülőknek. Bár a családban volt egy vele egyidős gyerek is, Sankarnak nincsenek jó emlékei. Mikor a gazdag gyerek videózott, őt sosem engedte be a szobába. Ha kedve támadt bántatlanul üthette.

Egy idő után Sankar visszalátogatott a falujába. Még haza sem ért, mikor megtudta, hogy szülei lázas betegen meghaltak, és kunyhójukban már nem lakik senki. Nagyszüleihez ment, ám azok számon kérték rajta a pénzt: ő már Kalkuttában dolgozik; segítenie kellett volna szegény szülein és nagyszülein. Elkergették. – A teásember nem küldte haza a keresetet.

Sankar jobb híján visszament Kalkuttába, de nem tért vissza szolgálni, hanem ottmaradt a legforgalmasabb utcán, a Chowringhee Sugárúton. Sok gyerek élt ott. Megtanulta tőlük osztályozni a szemetet és megtudta, hogy melyik fajtát hol kell leadni: hol a papírt, hol a fémet, hol az üres üveget és hol a rongyot. Volt, mikor ezüst karkötőt talált. Az ékszerész húsz rúpiát adott érte. – A gyerekek néha loptak: tudták, ha a közelükben valami elvonta valakinek a figyelmét, elszaladhatnak a táskájával. Mikor Sankar összeütközésbe került a tolvaj gyerekekkel, elverték. – Neki elég volt a szemétgyűjtés. Ha egy nap rendesen dolgozott, ötven rúpiát is megkeresett. Ebből aztán tíz napig meg tudott élni. Ilyenkor erre-arra csatangolt vagy moziba járt. Éjszakára volt neki egy pokróca, amelynek sierült egy biztos rejteket találnia a forgalmas utca közelében.

Barátok az otthonban

Néha feltűnt egy rendezetten öltözött ember, aki beszélgetni szokott az utcagyerekekkel és meghívta őket játszani egy a Gangesz túlpartján fekvő otthonba. Egy vasárnap Sankar is elment. Számtalan hozzá hasonló fiút talált. Egy részük piszkos utcagyerek, mint ő maga, mások jól öltözött otthonosan mozgó fiúk. Ők is az utcáról kerültek ide, de már hosszabb-rövidebb ideje itt élnek. A helyet Ásálajamnak, „Remény Otthonának” hívták. Este Sankar visszament a Chowringhee-re, majd néhány hét múlva újra elgyalogolt az Ásálajamba és kérte hogy maradhasson.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2014. április 15. 09:32

   Nagyon érdekes!

2. Cseke Gábor:
   2014. április 15. 09:35

   Így van – de hogy tudjad: ez a régi Káféban egyszer már megjelent. Most lefújtam róla a port – húsvét közeledvén. És az érdekesség okán.