Puspal

– Mit bámultok? Menjen mindenki a dolgára! Társadalmi munkás vagyok. Itt az igazolványom! – A tömeg, teaárusok és zöldségesek, mégsem akarták otthagyni a látványosságot. Este kilenc után már úgyis alig akad vevő, noha pultjaik Ázsia egyik legforgalmasabb vasútállomása mellett állnak: Calcutta – Howrah. Itt, az út mentén készülődött alváshoz három-négy mezítlábas, csupa piszok gyerek. Arra, hogy lefeküdtek a porba, rongyaikat még jobban magukra húzták, és halkan beszélgettek, rá se hederített senki. A látványosság abból állt, hogy egy motoros indiai és én, egy fehér ember, beszédbe elegyedtünk a gyerekekkel. A motorost a gyerekek már ismerték, Baradarnak szólították. Az angol brother, testvér szót így bengáliasították. Puspal azaz Baradar majdnem minden estéjét a Howrah állomás környékén tölti, hogy egy-két emberi szót váltson a gyerekekkel. A bukósisakot az egyik fiú kezébe nyomja, s a motort beviszi az állomás parkolójába. A forgalom még élénk: az állomás mellett autóbuszpályaudvar van.

– Fürdetés lesz! Itt van Baradar! – mondja egy kisebb gyerek.
– Honnan jöttél?
– Bihárból.
– Szüleid?
– Nincsenek.
– Mit csinálsz?
– Kocsikat kutatok.
– Mit találsz?
– Aprópénzt, üres üveget, eldobott poharat. Néha papírpénzt, láncot, táskát.

Az állomáson a gyerekek leggyakoribb foglalkozása az, hogy amint az utasok leszálltak, végignézik a beérkezett vonatokat. Vannak, akik az utasokkal teli kocsikat söprik, és ezért kapnak egy kis aprópénzt az utasoktól. Mások teát árulnak vagy koldulnak, megint mások lopnak. A napi zöldséges rizshez szükséges öt-tíz rúpiát gyakran néhány óra alatt megkeresik, aztán egész nap szabadok. Moziba mennek, játszanak vagy csak céltalanul lődörögnek. Első pillantásra felismerni őket: tetőtől talpig piszkosak, kócosak és túlméretezett inget viselnek.

– Az első nap, mikor idejöttem, nagyon tetszett, hogy ilyen sok gyerek van itt – mondja a tizenegy éves Bappy. Puspal szerint négyszáz és négyezer között váltakozik azoknak a gyerekekek a száma, akik az éjszakát a Howrah állomáson töltik. Általában a szegénység kergette el őket otthonról. Vannak, akik a szülőkkel együtt élnek az állomáson. Néhányan pedig összevesztek valakivel, elszöktek hazulról, és évek múltán sem hajlandók visszamenni. Sokan már beutazták Indiát. A kilencéves Vinód már járt Rámésvaramban, Madraszban, Bhópálban, Agrában, Delhiben és Górakhpurban. Összeadom a távolságokat: ötezer kilométer körüli az eredmény. Közép-Európa van ilyen messze Indiától.

– Néha még nekem is vonzó ez az élet.— mondja Puspal.

De a gyerekek nemcsak a szertelen szabadságot tapasztalják meg:
–  Egyszer találtam egy százrúpiást, és megvertek a nagyok, hogy adjam oda.
– A rendőrök folyton ütnek. Ha van pénzünk, elveszik.
– Van, hogy alig találom meg a napi öt rúpiát is. Sokan járjuk a kocsikat.
–  Engem nem ütnek, megvéd egy nagyobb barátom.

A családtalan gyerekek bandákba tömörülnek, csak az marad ki, aki túl gyenge vagy túl erős. A Bangla Désből Kalkuttába keveredett Mámun meséli:
– Kicsúfoltam az elsorvadt lábú, négykézláb járó Zakírt, erre megvertek a barátai.

Zakír koldulásból élt, és jobban keresett, mint a többiek: napi ötven-hatvan rúpiát. Mindig futotta rá, hogy barátait meghívja vacsorára, akik ellenszolgáltatásképpen megvédték.

Tizennégy éves kor után sok gyerek szégyell koldulni vagy alantas munkát végezni: tolvaj lesz belőlük. Néhány ügyesebb fiú éjszakánként öt rúpiáért bérel egy bicikli-riksát, és tanulja hajtani. Ez lesz a megélhetésük.

Bent az állomáson a kintinél is nagyobb tömeg: utasok, bambuszbottal felfegyverkezett rendőrök, utasra vadászó taxisok, vasutasok, pirosruhás hordárok, rokkant koldusok, gyerekek; gyümölcs-, újság-, jégkrém- és teaárus pultok. Tízméteres sorok jegyekért. Az utasok töredékének jut jut csak pad. A többiek a földre telepednek le. Az indiaiak szinte sosem utaznak egyedül. Sok az utazó család, gyerekekkel és óriási csomagokkal. Vannak családok, akik nem mennek sehova: az állomáson élnek. A gyerekeket küldik koldulni.

– Velük alig van kapcsolatom: nem tetszik a szülőknek.
Egy derékvastagságúra dagadt lábú ember sántikál.
– Mondtam neki, hogy meggyógyíttatjuk, de nem akarja, mert nem lenne miből koldulnia.

A padok mellett három-négy éves kislányok játszanak. Kissé távolabb néhány nő beszélget. Piszkosak a nők is, a gyerekek is. Nem utasok. A kislányok ismerik Puspalt; jönnek hozzánk, motyognak, fogják a kezünk, tapogatják a ruhánk és az arcunk. Az egyiknek a bőrén rengeteg apró daganat. A szülők nem engedik gyógyíttatni. Ahogy továbbindulunk, a kislányok még sokáig jönnek utánunk.

Egy csendesebb sarokban öt tízévesforma gyerek játszik söröskupakokkal. Közben adják körbe a cigarettát.
– Mit játszotok?
Nem válaszolnak.
– Mutassátok meg a külföldinek, hogy mit játszotok! Mit mond aztán, hogy milyenek a gyerekek a Howrah állomáson?

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2014. április 15. 13:09

   Ilyenkor látjuk, mennyire jól élünk mi a szegénységben

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ