Kedves Pistám!

Isten hozott ide, a hetvenen túliak kerítése mögé, ahová bejutva immár a nagy öregek közé sorol az ember. Örömmel látom, hogy Te is megfutottad azt a távot, amin túl már úgy vehetjük, hogy a harcunkat megharcoltuk, s ami bennünk jó volt, azt becsülettel kisajtoltuk – még akkor is, ha kiderült később: olykor méltatlanokra pazaroltuk bizalmunk s hitünk gyöngyeit.

Emlékszel, milyen pirospozsgás arccal és mámoros kábasággal somfordáltunk át a Forrás-sorozat célszalagján? Az az egy kicsi, vékony könyvecske, aminek krétázott, egyszerű fehér karton fedelén hanyatt esett még a nap is, hiába tűnik ma oly kopottnak, színevesztett makulatúrának, úgy hordoztuk mindenfelé a szívünk fölött, mint ma a világútlevelet vagy a telitalálatos lottószelvényt. Akkor a Forrás volt a befutás tétje, ma meg ez a fránya hetven. Aki megérte, az már sose mondhatja, hogy „élete virágában”, netán „időnap előtt” fog eltávozni árnyékvilágunkból, mert a hetvenen túljutott; onnan kezdve már minden megeshet. Odáig érvén, az író ember megérdemelten obsitos lesz, beinkasszálja a befutásért járó obsitlevelet, a kijáró köszöntéseket, a hurrákat és a brávókat és nekikezdhet spórolni a majdani nekrológokra.

Örvendek, méghozzá szívből, hogy Veled együtt nyargalhattam a pályán. S ha olykor más-más páston is, de voltak szép esztendők, amikor egyazon bolyban, váll-váll és fej-fej mellett gyúrtuk az iramot, vettük a kanyarokat, amikor kellett. A mai alkalomra verseidet, munkáidat böngésztem át és át. Jó érzéssel, szeretettel. Sokukhoz volt személyesen is közöm személyes szerkesztői érintettség okán, ezért a mustra meghitt volt és családias. S bevallom, leginkább verseidben találtam meg azt a kitárulkozó önmagadra kérdezést és -találást, ami minden súlyos és értékes életmű elvitathatatlan sajátja.

A magam, de a Káfé nevében is, amelynek mindig krőzusian önzetlen munkatársának bizonyultál, tövábbi örömteli alkotó évtizedeket kívánok. Éppen annyit, amennyire az erődből s kedvedből futja.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2014. április 16.

Kis Oláh István-antológia

AZ A SZÉL
/in: A virágmindenség fényképe – 1999/

Amint a fény a sötét felé áramlik
és maga is sötét lesz
Hordj szét hogy többé
össze ne álljak

CSÍKI ÉJSZAKA
Töredékek
/in: Gazdátlan tenger – 1976/

———————————–
Fehérben feketében
ezek itt a hegyek
A fokozatosság törvénye szerint
még előbb a Nagylaji dombja
éjszakát tör fontolgatván
szépen világítva
Nem almafa
Karácsonyfa télifa
édes cicomás
Gyümölcstelen
———————————-
Melegebb vidékre költöztek
a gyümölcsfák
madarak terepszín zöldben
———————————-
Szökevény út
—————————————
Az egy olajfa cserépben nődögél
levelét ha támad elhajítja
Kontinens egy darabja a szobában
Nap Meztelen lányok Capri
—————————————
Az út mondom szépen megszökik
Egyetlen bizonyosságunk
a vasút
Fagytól fehér kisdedet
az egy köldökzsinór köti kifelé
————————————
A sínek asszociációi
Ez a sínpár
kettős hajszál
Brillantin
Guillotine
Július tizennegyedik napja
Puszta nyak
a test koronája
Népharag
A fej a kosárban
alma
Faragjunk a Bastille alapkövéből
emléket
mandzsettagombokat
————————————–
Támad a szél elül
Támad a lelkiismeret
marad
———————————-
Július tizennegyedike
a leglangyosabb téli nap
———————————-
Nagyköpenyű esők havak
———————————-
Vasút ez csak visszatérés
Gazdátlan immár mint József Attila
egy még távolabbi valóságos csillagról
———————————-
Homálytalan éj szokás szerint
eseménytelen
a T. Cím akárki csak épp menjen el
az ablak előtt
Zajtörő Munkás Táncmester
Akárhogyan
három ponttal jelölik
Zöld gyertya ég tiszteletére
reggelig
———————————-
Kutya vakkant a holdra
Kútba veder esik
a csak néha csengő-bongó
széntelen
fénytelen éj
———————————-
Csíki éjszaka
———————————-
Osztódástalan világvégi fagy
a Ráktérítő alatt
Merre vagy égtájtalan Európa
Szimbólum
———————————-
Az ablakon bevilágít a hó
Villanytalan számtanlecke
1 fal 2
a 3.
és 4
—————————————
Hideg szobából kinézve a világra
Nap órája Hold órája kitelt
Órátlan pillantva a puszta hóra
Csíkvidék törvénye a fehérség
—————————————

A RÉGI HÁZ
/in: A második északon – 1983/

Ez egy ház Ember a lábát többé
be nem teszi
Küszöbén fényesre sikált lópatkó
mert valahol a rontás Közeli
és baljós De most már mindegy
kára nem lesz ezután
Áll a ház a Hold utcában
a holdban áll sután
és kráterek nyílnak kertjében
hogy az emlékek becsapódnak
por és hamu rejtegeti
a porrá vált lakókat
Az út a házhoz pokolbeli szurok
s a háztól testamentumi aszfalt
Valaki jön megy Nem tudom
a szélbe terítsetek asztalt

IDŐ
/in: Kőkert – 1977/

A homokóra észrevétlen
a Marosba az Oltba rejtve
Egymástól háttal elszakadva
nővérke húgocska a maga útján

Mit sem zavarja ez a homokórát
A megosztottság nem gyorsítja
nem lassítja a dolgok születését
s múlását

Pont annyi idős vagyok
amennyi lennék ötezer méter
tengerszinti magasságban
vagy egy gátakkal védett
lapályos kiránduláson

SKOLASZTIKA
/in: Sötétkamra – 1980/

A két párhuzamos közül melyik a tökéletesebb?
Alusznak-e a hatalmas angyalok?
Hány szférát láthatnak meg a látók,
hányat észlelnek biztosan a vakok?

Teremthet olyan követ a Teremtő,
amit fölemelni maga sem képes?
És visszaszáll majd az a borda
Ádámba valamikor? Nem mellékes.

Mert akkor volt, nincs Éva. A túlélő
hazabaktat, és halálra váltan
simogatja a könnyű kabátkát –
ottfeledték az előszobában.

NAGYAPÓ HALDOKLIK
/in: Álom a csodalúdról -1971/

Nagyapó haldoklik.
Az ágy lábánál ülök,
és hallgatnám, ha mondana valamit,
egy utolsót bár a világról.
A fiókban gyertya,
nemsokára sercegni fog,
és hamar hűlő könnyeit ontva
kötelező módon az üdvért lobog.

Haldoklik nagyapó,
a teste bogos karó,
amire felfutott a láz.
S a haldoklók törvénye szerint
ledobta magáról mind
fölös izom-gönceit.
Akár futva elhagyott ház,
olyan pőre így.

Nagyapó,
akinek holnap kidobják kenőcseit,
ingétől óvakodnak a rokonok —
fejed fölött esőtől tarka mennyezet forog.
És jeltelen életed fölött
már nincs erőd,
hogy megállítsd ezt a forgó kriptatetőt.

Mint a dunyha a melegben
lódulsz már, s a sötétbe érve
a számtalan sok pihe fölött
két kartonvirág baktat a sötétbe.

KALLIGRAM
/in: A virágmindenség fényképe – 1999/

Hogy írják Kínában azt hogy élet
Jen ji jao jong netán jú
Valahogy leírják leírnak téged
hogy ne légy többet ezüsthajú

Mit jelent ha jelent valamit
valakinek valamiről
Konfuciusz
a csend ezredese
A falakról lezuhognak a képek
ami volt minden csak mese
Hogy más legyen
kizárt
ha ugyanaz
bezárt
Szobába kulcsolt kőfal
nappalba belerajzolt éjjel

„MONDD, MIT ÉRLEL”
/kötetbe nem sorolt vers/

Kinek a bajszán nem billeg morzsa?
Akinek nem jut kapanyél,
s aki így vagy úgy, de mondja,
semmi más nem fontos, csak hogy él.

Ez aztán a megalkuvás! Pitizni, hogy elmúlt minden,
a közelítő tél előtt,
kérlek, ne magyarázd se így, se úgy
az egyszer volt delelőt,

amikor sokszor belefúltam a csendbe,
holtan lebegtem, mint egy zászló,
lengeni más leng: Vásárhely, Csík,
s a nagy balatoni szalag, Szárszó.

Nincs is más azontúl. Várj még egy percet.
De miért kellene engem látni?
Ó, én csak téged bámultalak,
itt s így Kaláris, aki Klári.

A BEFALAZÁS BALLADÁJA
/in: A virágmindenség fényképe – 1999/

Befalaztam magam egy falba.
Előbb térdig,
aztán derékig,
a végén teljesen egy lettem a fallal.

Gyermekhangok, asszonysírás.

Végül én nem engedlek oda titeket
sehova.
A magam mestere
s áldozata vagyok.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ