IX. Boldogság-szigetek, királyi palota, félemelet, jobbra

Tisztelt felséges barátom!

Mint ígértem volt, beszámolok utazásaimról, és mellékesen üdvözlöm az anya királynőt meg a személyzetet.

Megérkeztem a festői szépségű Romániába. Sajnos, Konstancából nem folytathattam utamat hajón, a csatorna még nem készült el a fővárosig. Ezért vasúti menetjegyet vásároltam, és vonatra ültem. Ezt nem kellett volna. Nem ismertem a helyi népszokásokat. Amikor jött a kalauz, én előkelően átnyújtottam neki a menetjegyet, nem vagyok én egy Hobó Fisher. Hát a kalauz nézegette egy darabig a jegyet, mint aki ilyet még nem látott. Azután megértette, hogy én egy szabályos, érvényes jeggyel rendelkező utas vagyok. Ezen feldühöngött, és meg akart verni. Erről lebeszéltem, és segítettem leporolni az egyenruháját. Akkor elsírta magát. Hogy a két pofontól-e, vagy mástól esett búskomorságba, nem tudom. Mondta, nézzem meg a többi utast, milyen rendesen készpénzzel fizetnek, nekem mindegy, hogy kinek adom a viteldíjat, de neki nem. Családja van, gondoskodnia kell róluk. Meg ő olcsóbban is számítja. Neki meg a családjának is élni kell, nem csak a vasútnak. Megsajnáltam szegény embert.

Tényleg szerencsétlenség, amikor nemzetközi vonatra vezényelik a jegyellenőrt, ahol a sok külföldi utas nem tudja, milyen szociális elosztó rendszerek működnek egy országban. (A pofonokról nem beszélve, mert inkognitó voltam, azaz csak olyan civil, amatőr füleseket kapott, nehogy fölismerjenek.)

Inkognitóban utaztam, az olyan ruha, amelyik megváltoztatja a személyleírást. Királyok és bűnelkövetők kénytelenek ilyen kényelmetlen öltözékeket fölvenni néha, és úgy viselkedni, mintha közönséges alattvalók lennének.

Mint egyszerű külföldi turista utazgatám a vonaton. Képzelje, felség, előadásokat fogok tartani. Az auto-gnómiáról. Egyenlőre nem tudom, mi a fene az, ezért táviratilag kérek eligazítást, poste restante Bukarestbe. (A királyi palotában, srégvizaví a trónteremmel van egy könyvtárszoba, ott megnézhetné valamelyik legszikonban, ha fenséged se tudja. Mást nem kell beavatni.)

Társalogván az utasokkal, igyekeztem minél több információhoz jutni. Utazott velem egy roppant műveltnek látszó úriember, vele megismerkedém, és nem csalt a szimatom, egy valódi cipészmester volt az illető, terjedelmes politikai tájékozottsággal. Most éppen munka nélkül, mert az olcsó kínai lábbeli kiszorította a tisztességes kisipart. Föltettem neki a kérdést, hogy aztán azt tudja-e, mi az az autó-izé.

Tudta, mondta: a-u-to-nó-mi-a. Az, az. Hát kérem, akkor az a kérdés, hogy politikai, etnikai, területi vagy kulturális autonómiára tetszik gondolni, vagy a személyiségi jogok irányából tetszik megközelíteni a kérdést. Ezt először tisztázni kell, ha erről beszélünk. Mondok, engem csak úgy globálice érdekel. (Ez a szó mindig bejön, amikor nem akarom elárulni, hogy a felét sem értem annak, amit mondanak.)

Sokáig magyarázott, ahhoz képest, hogy cipészmester, ezért is kérem fenséged távirati segítségét. Csak a lényegre szorítkozva. Valamit azért kihámoztam a barátom szavaiból, erről az autó-izéről. Szóval, ebben az országban nagyon rosszak a közutak. És van nekik valami törvényük arról, hogy csak egy autóklub lehet egy országban, ami védi az autósok érdekeit. Mellékesen jegyzem meg, ez sok mindennel így van. Például egy kikötőben csak egy rablóbanda lehet. Nincs törvénybe cikkelyezve, mert ők a törvénykönyvön kívül helyezkednek el, de akkor se lehet több. Ha már kettő van, akkor nincsen rablás, hanem egymással vannak elfoglalva mindaddig, amíg megint csak egy lesz. És itten sokkal többen vannak abban a bandában, amelyik csak egy autóklubot akar, mer egységben az erő. A kisebbik meg nagyon elszánt társaság, hogy ők pedig akkor is megcsinálják a saját klubjukat, és nekiállnak az aszfaltozásnak.

A kikötőben általában az erőfölény dönti el a vitás kérdéseket. A rendőrség nem avatkozik bele, amíg a rovott múltúak egymást irtják. Maradok leereszkedő tisztelgője, uralkodói kollegalitással,

I. Fülig James

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ