(Részletek)

Miután kiértékeltük a ter­vet, kollégáim úgy döntöttek, menjünk ki egyet a város­ba. Pizzát eszünk va­la­hol, aztán táncol­ni megyünk. Deea is rábólin­tott. Én nyilván egész nap nyug­ta­lan vol­tam ettől. Nem tud­tam, mibe öltözzek, mi­lyen­nek kel­le­ne len­nem leg­inkább. Anyu úgy ne­velt, mint­ha önmagát ne­vel­te vol­na, a gének és a ne­velés révén is a kacérkodás gyengéjét adta át ne­kem.

Deea min­den bi­zonnyal mágne­ses vonz­erőt gya­ko­rol majd a találkozón; min­den­ki fi­gyelmének középpontjába kerül, közömbösen és pi­ma­szul, csupán önmagáért élve, ahogy szo­kott.
Ana egy negy­ven fölötti barátnőjével érke­zett, ala­csony, irtóza­to­san sovány nő, ritkás szálú, össze­bor­zolt haj­jal, sze­dett-ve­dett öltözékben. Úgy fes­tett ez a nőci, hogy az em­ber azt hi­het­te: spéci az a célja, hogy a férfi­a­kat im­po­tenssé változ­tas­sa. Fe­ke­te dokkból készült, elszíneződött nadrágot hor­dott, szára va­la­hol a bokája fölött ért véget, mint­ha össze­ment vol­na, ki­boly­ho­so­dott, bokájára lecsúszott és össze­csa­va­ro­dott zok­nit, le­strapált, vékony talpú cipőt, felsőtestén pe­dig egy olyan sok­zsebű férfi­mellényt, il­let­ve – erre külön gon­dot vi­selt, úgy látszik – a nyakán gyöngy­sort. Rémisztő je­lenés volt! Ana vi­szont, ke­cse­sen ki­ma­ga­sod­va a társaságból, ezúttal na­gyon sze­xi öltözet­ben, rövid és fölöttébb test­hezálló gránátvörös ruhában, úgy táncolt, mint aki belőtte magát, háttal ne­ki­ta­pad­va az egyik hang­fal­nak ter­pesz­be állt, mint­ha sztriptízszámot adna elő, na­gyon össz­pon­tosított a moz­du­la­ta­i­ra, és szin­te uj­jon­gott, ami­kor egy-egy ter­ve­zett lépés úgy jött ki, aho­gyan sze­ret­te vol­na. Anát min­den­ki min­dig gátlásos­nak, törékeny­nek és félénk­nek tar­tot­ta, úgy­hogy az egész társaság döbben­ten fi­gyel­te ezúttal. Különös módon azon­ban sen­kit nem iz­ga­tott fel a fri­vo­litásával. Valószínűleg az a pojáca-barátnő, aki­vel érke­zett, töltötte be a ka­ta­lizátor sze­repét eb­ben az átváltozásban. Talán ezért is hoz­ta magával Ana ezt a nőt, aki mindeközben va­la­miféle, csak álta­la is­mert táncot ro­pott ne­ki­hevülten, váltott lábak­kal sűrűn to­po­gott, mint akit megszállt az ördög, kar­ja­it ma­gas­ba lökte, szemét a földre sze­gez­te, és különös műgond­dal alakítot­ta a lépte­it, eközben gro­teszk moz­du­la­to­kat végzett, a nőiességéből már halvány sej­te­lem sem ma­radt, mint­ha a föld mélyének törpéje lett vol­na, aki az em­be­riség cir­kuszának po­rondján kezd he­ves táncba, eltökélten, hogy ki­olt­ja min­denféle megértés lámpását. A többi­ek félrehúzódtak mellőle, ele­gendő he­lyet hagy­va neki, hogy ki­bon­ta­koz­tat­has­sa ron­da táncát, amely­nek köze­pet­te várat­la­nul igen nagy elége­dettség kez­dett sugároz­ni arcáról, széle­sen vi­gyor­gott, míg az elképzel­hető leg­le­he­tet­le­nebb tánc­cal kísértet­te lábait. A hang­fal­hoz ta­padó Ana sziklához láncolt nimfának tűnt, aki nem tud­ja ab­ba­hagy­ni táncát, lábai aka­ra­ta el­lenére, mert meg­ba­bonázták a Pán is­ten lábai képez­te síp trillái, aki­nek társaságában érke­zett. Félig kecs­ke, félig nő alakjába rejtőzve, Ana barátnője eltökélt­nek látszott, hogy mindnyájun­kat arra kény­szerít, vessük le ma­gun­kat a sziklákról. Körülöttük már min­den­ki ha­hotázott, Ana és gro­teszk barátnője min­dentől el­sza­kad­va táncolt tovább, szótlan du­ett­ben, min­ket már feszélyez­ni kez­dett ez az egész, ami­kor várat­la­nul fel­csendült Deea tisz­ta, el­bi­za­ko­dottságtól men­tes hang­ja:
– Ez a leg­szebb előadás, amit éle­tem­ben láttam! Egy ilyen je­le­net emléke­ze­tessé ten­ne bármi­lyen fil­met!
Min­den­ki meg­le­pet­ten for­dult feléje, én ismét nem mer­tem ránézni, mint általában, ő pe­dig foly­tat­ta:
– Ritkán láttam ennyi­re szépet! Ez a nő egye­ne­sen fenséges a maga nemtörődömségében és fel­sza­ba­dultságában!
Úgy érez­tem, rögvest felállok az asz­taltól, hogy be­bi­zonyítsam, mennyi­re törékeny en­nek a nőnek a fenségessége, kezd­jek el ugrálni én is, mint va­la­mi meg­bo­lon­dult bak­kecs­ke, eresz­ked­jem négykézlábra és csa­hol­jak, mint a földi­ku­tya, aztán hem­pe­reg­jek a padlón, majd ismét fel­ugor­va össze­csap­jam a te­nye­re­i­met, to­pog­jak, mint Zorbász, a görög, azon igye­kez­ve, hogy mind­ez a le­hető leg­vissza­taszítóbb le­gyen, ne köves­sem a zenét sem, és úgy ugrándoz­zak, mint­ha azt sze­retném, jus­sak a di­liházba, lökjem én is a kinyújtott uj­jam ma­gas­ra a le­vegőbe, és gro­teszk pi­ru­et­te­ket végez­zek… Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy si­került vol­na mil­liószor rémisztőbb len­nem, mint Ana barátnője, sőt, azt is meg­te­het­tem vol­na, hogy elébe állok és ne­vetségessé te­szem, vagy épp gyo­mor­szájon fe­je­lem Anát, aki ott­fe­led­te hullámzó testét a hang­fa­lon, meg­ha­rap­hat­tam vol­na a le­mez­lo­vas fülét, vagy átcikk­cak­koz­hat­tam vol­na a kecs­ke-nő lábai között. Erősen sze­ret­tem vol­na tud­ni, mit szólna Deea egy ilyen­szerű fenségességhez… Va­jon ugyanúgy eksztázis­ba esik tőle, avagy kitör belőle a ne­vetés, mint a többi­ekből, meg­fe­led­kez­ve arról, hogy az Uni­ver­zum művész-ren­dezőjének készül!?
El­ke­se­red­ve és felbőszülten ültem az asz­talnál, újból tel­jes lényem­mel Deeára össz­pon­tosítva gon­do­la­ta­im cent­ri­fugájában, an­nak az el­lenőriz­he­tet­len dühnek a for­ga­tagában, ame­lyet ez a gőgös lány előidézett ben­nem. Mind­ahány­szor Deea közelében va­gyok, arra gon­do­lok, hogy dzsúdózni sze­retnék vele, bár fo­gal­mam sincs erről a sportágról, nem is sze­re­tem, nem is­me­rem a szabálya­it, soha sen­ki­vel nem dzsúdóztam, sőt, nem is láttam soha sen­kit dzsúdózni. Nem is tu­dom, miért a dzsúdót tar­tom a leg­meg­fe­lelőbb­nek kettőnk számára. El­kap­ni Deea ki­monójának hajtókáját, és földhöz vágni őt. Újra és újra. Ő erőnek erejével küszködjön, hogy legyőzhes­sen en­gem, de ez ne si­kerüljön neki. Férfi va­gyok, nincs, aho­gyan si­kerüljön neki. Deea továbbra is lenyűgözötten szemlélte Ana barátnőjét, en­gem pe­dig most már tel­je­sen ki­hoz a sod­romból ez a kéjsóvár Ana, ez a boly­hos, félénk Ana, aki nemrég nálam járt és úgy dobálta le a ruháit magáról, mint egy fes­lett nő, Ana a maga bor­zal­mas mel­le­i­vel, amint buján hullámza­nak kíno­san sze­xi­nek szánt ruhája alatt. Arc­cal a hang­fal felé for­dul­va ráta­padt arra, meg fog süketülni átme­ne­ti­leg, az biz­tos, körkörös, lassú mozgáso­kat végez a comb­ja­i­val, ráadásul felénk irányítva azo­kat, mint­ha be­in­vitálna oda bennünket, egy mozgó húska­ta­kombába. Fur­csa, hogy csak én nézem Anát, Deea a kecs­ke-nőt bámul­ja, a többi­ek pe­dig Deeát. Deeának sem­mit sem kell ten­nie azért, hogy a te­kin­te­te­ket magára vonz­za. Deeát így is, úgy is nézik. Az ide­ge­nek sem Anát szemlélik. Mint­ha feszélyezné őket, hogy ezt tegyék. Ha most be­top­pan­na va­la­mi­lyen meg­tes­tesült szel­lem és el­ra­bolná Anát, sen­ki nem venné észre.
Úgy tűnik, min­den is­me­ret­len sze­mez Deeával. Úris­ten, mennyi­re gyűlölöm Deeát! Azt hi­szem, ez a nő csupán egy­szerű je­lenlétével min­den­kit el tud­na ve­szej­te­ni. Ruxy rángat­ja a ka­rom, inti, hogy menjünk táncol­ni a többi­ek­kel. Úris­ten, mennyi­re utálom Ruxyt is! Hogy is tud­ja elképzel­ni a hülye, hogy ne­kem len­ne ked­vem táncol­ni? Ruxy a csa­pa­tunk­ban a be­le­való csaj. Kötözni való bo­lond amúgy, mert aláren­del­te sorsát a közösség jólétének. Nem fog soha sze­ret­kez­ni, soha nem fog­ja sze­ret­ni sen­ki. Ő vi­szi a levélkéket, ő békít ki min­den­kit, ő hívja táncol­ni az em­be­re­ket. Szép, szin­te szebb, mint Deea. Azon­ban, csin­ta­lan lévén, önszántából le­mon­dott női jo­gairól. Nem ve­szi körül sem­mi­lyen ti­tok­za­tosság; olyan, mint egy na­pon­ta meg­mo­sott ab­lak, ame­lyen ke­resztül se­mer­re sem nézel. Az em­be­rek sze­rették vol­na, ha Ruxy egy­re többször ma­rad ki a su­liból. Azt hi­szem, min­den­ki örülne, ha ki­dobnák on­nan. Már sen­ki nem bírja a gyöngédségét és a jószándékait. Mint­ha fog­gal-körömmel ra­gasz­kod­na ah­hoz, hogy va­la­mi­lyen adót tud­jon le ez­zel. A többi­ek sajnálni kezdték. Én nem sajnálom; búsu­lok is, meg örven­dek is, hogy ennyi­re hülye. Ha ő nem len­ne, nem tu­dom, hányunk­nak si­kerülne csend­ben saját ügye­i­re gon­dol­ni, vagy ho­gyan rej­tenénk el gyen­gesége­in­ket. Deea a tánc­par­ket­ten van, talán csak úgy tűnik vagy tán mégis átöleli a kecs­ke-nőt… Sajnálom, hogy ennyi­re szégyel­lem San­dut, ha most ve­lem len­ne, ak­kor ő és a zom­bi-nő csodála­tos párt al­kotnának. San­du­nak biz­to­san tet­sze­ne, az első pil­la­nattól elájult vol­na tőle, mind­ket­ten gro­teszk szaltókat csináltak vol­na a követ­kező élet reg­geléig, láttam táncol­ni San­dut, a kecs­ke-nő egy nim­fa hozzá képest, San­du úgy táncol, mint egy ma­jom, mint egy teve, mint egy rakás csa­var, ame­lyek az Is­ten tud­ja ho­gyan il­lesz­ked­nek egymásba. Ma­gas és ha­nyag, sem­mi sem feszélye­zi a fin­torgásban. Mel­let­te Ana barátnője bájos tündérnek tűnne. Ugyan­ak­kor va­la­miféle elképzel­he­tet­len ret­tegés ural­ko­dik el raj­tam – Deeának meg­tet­sze­ne San­du! Ha tet­szik neki a kecs­ke-nő, ak­kor San­duért biz­to­san el­ol­vad­na. San­du a legközönsége­sebb, leggátlásta­la­nabb, leg­fesz­te­le­nebb lény a világon. Valószínűleg Deea imádná őt. Nem bírok már többé Deeára gon­dol­ni, ele­gem van abból, hogy attól ret­teg­jek, ki és ho­gyan fog tet­sze­ni neki. Deea a tánc­par­ket­ten van, valóban átöleli azt a szörnyűséges nőt, a háta mögött pe­dig And­rei fi­gye­li za­var­tan. A ma­gas And­rei, a bájos And­rei, a pla­ti­naszőke And­rei, a ki­fi­no­mult And­rei… El­lop­tam ettől a kreténtől is egy tit­kot. Egy szart! Tu­laj­donképpen egy határidőnaplót, néhány ne­vetséges fel­jegyzéssel. And­rei azon a nyáron a ten­ge­ren volt, s úgy tűnik, sze­rel­mes lett a fan­tom-nőbe, a cso­koládé-Maurába, a fur­csa Maurába. Nincs szükségem a hülye tit­ka­i­ra, nem olyan­szerűek ezek, mint ami­lye­ne­ket én gyűjtök, a napló nálam van, nem tu­dom, ho­gyan csen­hetném vissza a hátizsákjába. Ami­kor el­vet­tem, azt hit­tem, va­la­mi jó lesz, va­la­mi szemérmet­len. Nem érde­kel And­rei sze­rel­me egy akármi­lyen fan­tom-nő iránt. El­me­gyek a fürdőbe, el kell ol­vas­nom még egy­szer azt a részt, mielőtt vissza­tenném a hátizsákjába. Na­gyon aprólékos va­gyok az ilyen dol­gok­kal. Azt ol­vas­tam va­la­hol, hogy ez va­la­mi­lyen rituálé; de nem érde­kel. Sem­mi ba­jom nincs a rituálékkal, úgy­sem értem a je­lentése­i­ket. Tünetértékű fel­je­gyezésekként szület­tek ezek a mon­da­tok. Ez sem érde­kel. Miközben a fürdő felé me­gyek, látom, hogy And­rei súg va­la­mit a Deea fülébe. A mar­ha sze­rel­mes ebbe a csaj­ba! Bezárkózom a fülkébe, le­haj­tom a vécéfedőt, és el­kez­dek ol­vas­ni…

***

Tény­leg nem érde­kel, me­gyek s vissza­adom And­re­inak a határidőnaplót. A tu­nya még min­dig a Deea nyakán ül, bombát is el­rejt­hetnék a hátizsákjában. Amíg hiányoz­tam, Deeának volt ide­je körülven­ni magát még több is­me­ret­len­nel. Ez ti­pi­ku­san ő! Deea jégkirálynőként fog ha­zatérni, anélkül, hogy visszanézne, anélkül, hogy va­la­mit is érez­ne. Deea azt hi­szi, hogy a világ tel­jes egészében neki van te­remt­ve. Nem tu­dom, mi ba­jom Deeával, miért gyűlölöm ennyi­re. Ha nem is­merném jól ma­gam, ha nem is­merném az érzel­me­i­met, iga­zat adnék drámaművészet-tanárnőmnek. A leg­vagányabb tanárnőnk, min­den­ki imádja, s én ne­vetségessé tet­tem ma­gam előtte. Úris­ten, mi­lyen ar­rogáns vol­tam, szabály­szerűen ráron­tot­tam, egy for­gatóköny­vet kel­lett el­vin­nem neki, mar­ha vol­tam; míg élek, nincs többé mer­szem a sze­me elé kerülni. Azt hi­szem, meg vol­tam vesz­ve, ami­kor azt tet­tem, amit tet­tem. És ezt is Deea mi­att. Deea, Deea, Deea, az ördögi Deea! Három éjszakán át nem tud­tam alud­ni a hülyeségek mi­att, ami­ket nekünk mon­dott. Szégyen­te­lenül beszélt! Azt hi­szem, az­zal, hogy el­mond­tam, mi­ket zagyváltam S. tanárnőnek, be akar­tam bi­zonyítani Deeának va­la­mit. De fo­gal­mam sincs, mit! A fur­csa az, hogy amint beléptem az irodájába, tel­je­sen megváltoz­tam. Nem is­mer­tem ma­gam­ra, nem tud­tam féken tar­ta­ni ma­gam. Va­la­mit ma­kog­tam a for­gatókönyvről, azután pe­dig el­kezdődött az a bor­zal­mas beszélgetés. Hit­tem mind­ab­ban, amit mond­tam, és arra számítot­tam, hogy a lábaim elé bo­rul. Kissé elképedt­nek láttam, kissé in­gerült­nek, bo­lon­dul be­le­dob­tam ma­gam felfújt vi­torláimba, és ő még nem értet­te, mer­re ve­szem az irányt. Aztán hir­te­len meg­nyu­go­dott. Én let­tem in­gerült, szem­te­len. Ve­szettségem fo­kozódásával együtt hit­tem, hogy a lábaim előtt fo­gom látni. Bosszan­ta­ni kezd­tem, mint­ha fe­nye­getőzve:
– Hat szó elég len­ne, hogy el­men­jek in­nen!
– Sen­ki nem akar­ja, hogy el­menj!
– Ak­kor vála­szol­jon egy kérdésem­re.
– Vála­szo­lok.
– Mond­ja csak, egy negy­ven­hat éves nő sze­rel­mes le­het-e egy hu­szon­nyolc éves férfi­ba?… Per­sze, csak ha van elég bátorsága a fe­le­let­hez.
– Miért gon­do­lod, hogy bátorságra len­ne szükségem ah­hoz, hogy vála­szol­jak ne­ked?
– Mert kitérsz a válasz elől…
– Nem térek ki, nem is volt még időm…
– De ki fogsz térni!
– Miért hi­szed ezt?! Ap­ropó, mióta te­ge­zel te en­gem?!
– Nem számít, már nem számít…
– De számít, adott szin­ten számít, de jól van, na, nem lényeg, foly­tasd!
– Nincs mit foly­tat­nom.
– Miért érde­kel, hogy egy negy­ven­hat éves nő sze­ret­het-e egy hu­szon­nyolc éves fi­a­tal­em­bert?
– Nem mond­tam, hogy fi­a­tal, azt mond­tam, hogy férfit…
– Természe­te­sen!
– Természe­te­sen mi?!
– Egy negy­ven­hat éves nő vonzódhat egy hu­szon­nyolc éves férfi­hoz. Egészen könnyen!
– Miért ne­vetsz?
– Mert úgy tűnik, csupán erre van szükségem…
– Miért?!
– Végül is nem lényeg, tu­laj­donképpen miért jöttél?!
– Azt akar­tam, hogy lássa a for­gatóköny­ve­met.
– Aha, a for­gatókönyv… Mi­lyen? Tudsz beszélni róla? Le­het, jobb, ha itt­ha­gyod.
– Ne mind ne­ves­sen tovább!
– Ismét meg­tisz­telsz a magázással.
– Igen, nem tu­dom, mit te­szek.
– Nem tu­dod, mit mon­dasz… Tu­laj­donképpen mi a hely­zet az­zal a kérdéssel?
– Beszélget­tem ma Deeával. Vonzódik egy ti­zen­hat éves kölyökhöz.
– Ki az a Deea?
– Mind­egy.
– Nem mind­egy! De végül is ha nem aka­rod meg­mon­da­ni, ak­kor mind­egy. Sze­re­ted?
– Deeát?! Egyáltalán nem. Kollégák va­gyunk. Ritkán beszélgetünk. Nem je­lent ne­kem sem­mit, bár szép lány. Nem az én stílu­som…
– Miért, mi­lyen?
– Fo­gal­mam sincs, nem gon­dol­koz­tam még ezen. Kemény­nek tűnik. Ma azon­ban a paj­zsot len­nebb en­ged­te. Vic­celődött. Ne­vet­ve mond­ta, hogy az olya­nok­hoz vonzódik, akik érin­tet­le­nek. Fo­gal­mam sincs, hogy pon­to­san mit is akart mon­da­ni. A park­ba megy és fi­gye­li a görko­rizó kölyköket. Néhányuk tel­je­sen meghülyíti. Sze­retné, ha elnyújtózhat­na a füvön, és va­la­me­lyikük be­le­ha­tol­na. Talán még többen is. A feltétel csak az len­ne, hogy ők csodálkoz­za­nak. És hogy ha­mar be­fe­jezzék. És hogy na­gyon visszahúzódóak le­gye­nek. És hogy félje­nek. És hogy hosszú ha­juk le­gyen és szép bőrük…
– Na­gyon igényes ez a te Deeád!
– Így gon­dol­ja ő is. Mégsem tu­dom vissza­fog­ni ma­gam, hogy ez ne tűnjön természe­tes­nek. Fa­ra­gat­lan­nak látom őt. A ba­jom csak az, hogy nem tud­tam meg­vet­ni.
– Miért nem tud­tad?
– Nem tu­dom, kíváncsi vol­tam, sze­ret­tem vol­na látni, hogy med­dig megy el a val­lomással, nem tu­dom, hagy­tam ma­gam meg­fog­ni, nem volt időm…
– Fel­iz­ga­tott?
– Nem tu­dom, talán, egy ki­csit. Fo­gal­mam sincs, miért. Most sajnálom. Sajnálom, hogy egy fi­a­tal és szép nő így gon­dol­ko­zik…
– S egy idősebb nő?
– Nem tu­dom, ezt akar­tam meg­tud­ni.
– Meg­tud­ni?!
– Igen, meg­tud­ni, hogy mit érzek.
– És mit érzel?
– Sem­mit.
– Azt je­len­ti, hogy min­den világos számod­ra.
– Nem, többet aka­rok tud­ni. Ne mo­so­lyog­jon. Amióta tart ez a Deeás történet, nem kívánok egye­bet, csak azt, hogy egy nő úgy nézzen rám, mint aho­gyan ő néz azok­ra a kölykökre.
– S miért mon­dod el ne­kem ezt az egészet?! A tanárod va­gyok…
– Mert nem tu­dom ki­ver­ni a fe­jemből, hogy talán a sze­retőm le­het­ne… Tu­laj­donképpen rá tud­na ven­ni en­gem, hogy én le­gyek az ön sze­retője…
– Ha­ha­ha.
– Ne ka­cag­jon, ez ko­moly.
– Sze­rel­mes vagy belém?
– Nem, tu­laj­donképpen nem tu­dom. Ön tűnik az is­merőseim közül az egyet­len idősebb személy­nek, aki meg­fe­lelő len­ne sze­retőnek.
– Miért?!
– Nem tu­dom, aho­gyan mo­so­lyog, aho­gyan nem szörnyülködik, a nyu­gal­ma… Ön szép!
– Szebb, mint egy ko­rod­be­li lány?
– Nem, másként.
– Másként, ho­gyan?
– Úgy, hogy sze­retném, ha elcsábítana.
– De nem akar­lak elcsábítani.
– Kérem!…
– Haha, tel­je­sen bo­lond vagy, nem tudsz en­gem ilyen­re kérni.
– Le aka­rok feküdni ve­led, és csodálkoz­ni sze­retnék.
– Csodálkoz­ni, min?!
– Nem tu­dom, va­la­min, most ezt nem tu­dom pon­to­san. Félni aka­rok, és hogy ne le­gyek egészen jó erre. És hogy ezt min­den erejével tit­kol­ja előlem. Sze­retném, ha adott pon­ton ki is je­len­tené, hogy nem fog ez men­ni, és én ak­kor kétségbe­esnék.
– Nincs sem­mi ba­jod, ugye?
– Nem, nem erről van szó. Egyáltalán sem­mi ba­jom nincs. Soha nem is volt. Az utóbbi időben egy­folytában azon va­gyok, hogy éljek, és nem tu­dom, ho­gyan. Remélem, megérti. Min­den al­ka­lom­mal úgy tűnik, hogy másod­szor­ra is ugyan­olyan a sze­ret­kezés…
– Másod­szor­ra, mi­kor?!
– Másod­szor­ra ugyan­az­zal a nővel. Nem bírom már a sze­ret­kezést. Mégis aka­rom, de másként. Sok­kal több félsszel, sok­kal több bi­zony­ta­lansággal.
– Többször is fi­gyel­me­sen megnézte­lek, és azt hi­szem, tinédzser vagy…
– Nem aka­rom, hogy tinédzser­nek ne­vez­zen…
– De az vagy.
– Nem, férfi va­gyok és aka­rom önt. Azt aka­rom, hogy lássam magát megőrülni fi­a­tal tes­tem után, azt aka­rom, hogy vulgári­sabb le­gyen ve­lem, azt aka­rom, hogy egy kissé meg­ves­sen. Aztán, elképed­ve, megint akar­jon en­gem.
– Jobb len­ne, ha távoznál.
– Nem, kérem, ne mond­ja ezt. Kérem, csábítson el! Könyörgöm!
– Beszélj még Deeáról!
– Nem tu­dok sok min­dent róla.
– Miért érin­tett meg ennyi­re, amit Deea mon­dott? Miért nem másva­la­mi?
– Nem tu­dom! Deea hozzám ha­sonlít!
– Ho­gyan?
– Szép, ci­ni­kus és közömbös. Bo­lon­dul saját magáért és a testéért. Gon­do­lom, az a típusú nő, aki foly­ton masz­turbál.
– Te is ilyen vagy?
– Pon­to­san!
– Nem tar­tasz attól, hogy ezt be­vall­jad?
– Nem, miért?
– Mi­kor válasz­tottál ki en­gem?
– Ma, most. Vagy le­het, hogy régebb, nem tu­dom! A diákok azt beszélik, hogy egy ki­csit ha­sonlít Mi­chel­le Pfe­if­fer­re, nem tu­dom, hogy ez számít-e. Egy­szer fel­fi­gyel­tem önre, még régebb, fel­kecskélt lábak­kal ült, na­rancssárga ruhában, el vol­tam képed­ve, hogy így tud öltözködni, kilátszot­tak gömbölyű térdei, emlékszem, na­gyon tet­szett, aho­gyan csil­log a lábán a ny­lon, a mo­so­lya, mély hang­ja. Ak­kor még nem jöttem rá a do­log­ra, ak­kor még nem gon­dol­tam sem­mi­re, de egy rakás részlet van a fe­jem­ben önnel kap­cso­lat­ban, aztán jött Deea, a történetével, alig vártam, hogy ma láthas­sam önt. Nem készítet­tem sem­mi­lyen ter­vet, tud­tam, lesz elég bátorságom, hogy el­mond­jak min­dent, amit el aka­rok mon­da­ni.
– És mire vártál, ho­gyan reagálok erre én?
– Nem tu­dom, erre nem gon­dol­tam.
– Érde­kes.
– Érde­kes, mi?!
– Érde­kes, mennyi­re öntelt tudsz len­ni!
– Igen, ez így igaz! Mit szól, meg akar­ja próbálni, hogy elcsábítson en­gem, akar-e a sze­retőm len­ni?
– Nem tu­dom el­hin­ni, hogy ez az egész beszélgetés valós. Nem tudsz sem­mit rólam!
– Pon­to­san.
– És ez ne­ked normális?
– Na­gyon is normális.
– Na­gyon is normális, mi­cso­da?
– Na­gyon is normális, hogy itt le­gyek, hogy kérjem öntől azt, amit kérek, és elvárjam, hogy ko­mo­lyan ve­gyen en­gem.
– Elérted, hogy ko­mo­lyan ve­gye­lek! Szem­te­len vagy, ar­rogáns és kissé kretén. Talán be­teg. Kérlek, menj el. A pro­jek­ted­del majd va­la­ki más fog fog­lal­koz­ni. Jó len­ne, ha az egy férfi len­ne. Nem­zedéked szen­vedélyei bebörtönöztek egy kis, ne­vetséges világba, amely érték nélküli és valótlan. Sajnállak, mert fi­gye­lem­mel követ­te­lek, és mond­ha­tom, te­hetséges fi­a­tal vagy. A szex na­gyon fon­tos; egy idő után erősen el­mozdítja vágya­ink mérlegét. Azon­ban nem elégséges ah­hoz, hogy egy középszerű em­bert művésszé alakítson. Vagy egy na­gyon fi­a­talt. A szo­morú az, hogy még csak megsérte­ned sem si­került en­gem. Pe­dig lett vol­na rá le­hetőséged! Ez­zel a megérde­melt tisz­te­le­tet kap­tam vol­na meg… Túlontúl fi­a­tal vagy ah­hoz, hogy az álta­lad ki­mon­dott dol­gok je­lent­se­nek is va­la­mit. Éle­terős tes­ted nem kölcsönöz bi­zal­mat egyet­len ajánla­tod­nak sem. Kissé élvez­tem a dol­got, mert általában haj­lok az ilyes­mi­re. Az, hogy sem­mi­lyen kétséged nem volt ez ügy­ben, eset­lenné tesz. A szó si­ral­mas értelmében. Valld be saját ma­gad­nak a Deea iránti érzel­me­i­det. Ap­ropó, masz­turbáció, a világ sze­me láttára te­szed, szégyen­te­lenül, olyan hely­ze­tek­kel és sza­vak­kal, ame­lyek nem val­la­nak rád. Ez pont olyan, mint­ha mások önki­elégítenének téged! A ne­vetségesről áttérsz a könyv-ízű új ten­den­ciákra, ame­lyek szintén nem rád val­la­nak. Mások­ra nyilván jel­lemzőek lennének, meg is fi­zetnék érte az árat, de te nem vagy egy hi­te­les különc, csupán en­nek a ten­den­ciának egy­faj­ta szolgája. El­he­lye­zed a ru­határban a meghívot­tak ka­lapját és kabátját, s ami­kor nem lát sen­ki, ma­gad­ra ve­szed azo­kat, és úgy te­szel, mint­ha te volnál az úr. De kilóg a lóláb! Jó len­ne, ha ezt meg­je­gyeznéd! Tu­dod, mi történhe­tett vol­na egy ilyen­faj­ta ma­ga­mu­to­gatás után? Tu­dod, de azt is tud­tad, hogy ha hozzám jössz, nem fog történni sem­mi. Jól gon­dol­tad! Éle­tem olyan sza­kaszában va­gyok, ami­kor nosz­tal­giával te­kin­tek vissza a korábbi dol­ga­im­ra, s ezek a vagány­kodó különcködések saját nosz­tal­giám részét képe­zik. Ti­te­ket háborít fel az, ami­ben remény­ked­tek, hogy bennünket fog felháborítani. Most pe­dig eredj in­nen, és hidd el, jóérzésed bi­zonyítaná, ha szégyellnéd ma­gad ezek után!

Az ere­de­ti mű címe: Pet­re­ce­re cu mama (Po­li­rom Kiadó, Iaşi / Jászvásár, 2004). A szerző 1976-ban szüle­tett, és a 2000-es évek közepéig ki­fej­tett iro­dal­mi tevéke­nysége tükrében an­nak a kortárs román szépiro­dal­mi vo­nu­lat­nak a tag­ja, amely­nek előidézői a poszt­mo­dern és az azt meg­ha­ladó, továbbértel­mező szövegképző módo­za­to­kat és eszközöket biz­tos kézzel al­kal­mazzák, az 1989 előtti és utáni romániai eg­zisz­ten­ciális vetüle­tek és for­du­la­tok moz­gatórugóit és/​vagy meg­fe­lelőit az egyéni vagy kol­lektív (nem­zedéki) lel­ki­világban fe­de­zik fel, miközben (ön)iróniával, fe­ke­te hu­mor­ral vagy akár ci­niz­mus­sal szövik át bi­zo­nyos mértékben történet­mondásra épülő műve­i­ket.
* Fordítot­ta Szon­da Sza­bolcs. Munkája elkészítése során a fordító a Ma­gyar Könyv Alapítvány Ba­bits Mihály műfordítói ösztöndíjában részesült. / Forrás: eirodalom.ro