Önéletrajzi dokumentumregény

A fiúk közül leginkább egy szőke baptista fiúval szimpatizáltam, aki szintén imádott tornázni. Be is csaltam abba a csapatba, ahol én is edzettem hetente kétszer, kisebb-nagyobb sikerrel. Az edzőm egyik exosztálytársam, Szuhánek Imi apja volt, izmos, kopasz öreg, aki csak úgy, minden anyagi juttatás nélkül foglalkozott a fiúkkal. Kezdetben hídállás, fejállás, bukfenc, kötélmászás, súlyemelés alkották a gyakorlatok nagy részét, aztán következett a flikflak, szaltó, kézállás. Ezzel a hárommal sokáig nem bírtam. A flikflakot még sikerült begyakorolnom valahogy, de a kézenállás, előre és hátra szaltó elsajátítása még sokáig váratott magára.

Az 1957–58-as tanév, 8. osztály

– Nyugi, fiúk, csak kitartás, türelem! Ez mindig meghozza a maga gyümölcsét – tartotta Szuhánek bácsi a lelket Csongvaiban meg bennem is. – Addig is fel a lóra, gyűrűre, utóvégre nem csak szaltóból áll a gimnasztika.
Összeszorítottam a fogam, és kitartottam. Régebben Lucsi miatt, most… Őszintén szólva nem tudom. Csak annyit éreztem, hogy ha már elindultam, mennem kell, és ha a fene fenét eszik is, elérem a célomat. Csongvai azonban lelépett. Na, nem a torna miatt, azt ő továbbra is szerette, csak az öreg modorát nem bírta. Arról nincs tudomásom, hogy mások sem, de az biztos, hogy sűrűn változott a csapat létszáma. Az egyik jött, a másik ment, és akik maradtak, azok sem jártak rendesen.
– Volna egy ötletem: nevezzünk már be mi is valamilyen konkurszra [román: versenyre] vagy, igen, ez is megteszi, tartsunk egy bemutatót legalább! – leptem meg az edzőt, amikor már egész tűrhetően tornásztam. – Ez nyilván ösztönzően hatna a fiúkra. Kevesebb lenne a hiányzás, és új tagok is csatlakoznának a csapathoz.
– Nyilván, csakhogy ehhez el kellene érni egy bizonyos szintet, barátom. Szerinted elértük?
– Nem – láttam be rezignáltan.
Ennek ellenére egyszer, de csakis egyszer erre is sor került, helyesebben sor került volna egy bemutatóra, ha a rendezők le nem fújják az egészet. Május elseje volt, amikor az akkori idők szerint mindenkinek fel kellett vonulnia, és a dísztribün előtt éljeneznie a pártot és Gheor­ghiu-Dejt. Mi éppen akkor érkeztünk a tribünhöz, amikor nagy nyüzsgés-forgás támadt odafenn.
– Mergeţi mai departe imediat! [román: Menjenek tovább azonnal!]– parancsolt ránk hirtelen valaki.
Hűha, mi történt! Utóbb ezt is megtudtuk. Fel akarták robbantani az emelvényt, a merénylő pedig nem volt más, mint egyik régebbi csapattársunk, Aurel Costinaş. Lám-lám, miből lesz a cserebogár! Ki az ördög sejthette, hogy ez a kis termetű, pajeszos fiatalember olyan ádáz forradalmár, hogy még egykori társait is levegőbe röpítette volna bosszúja kielégítése érdekében? Ettől eltekintve csodálatosan tornázott, ő meg a társa, bizonyos Vasile Baciu, akikre éppen ezért határozottan felnéztem. Különösen Vaszira, aki fiatalabb korában sztepp- és kötéltáncosként járta a falvakat. Most mindketten villanyt szereltek, vagyis csak Vasile, mert Costi­naşt már a helyszínen elkapták a szekusok. Szegény keresztapám, Dezső bácsi! Vajon ő milyen megpróbáltatásokon mehet most keresztül? 1952-ben kényszermunka a Duna-kanálison, most öt év börtön, s mindez miért? Mert élt a szólásszabadság jogával, ugyanis állítólag ilyen jog is létezik.
De hadd ugorjunk vissza a suliba! Tantárgyak: a szokásosak, plusz latin és német az orosz és román mellé a változatosság kedvéért. Megbirkóztam velük, ha nem is a legkitörőbb öröm­mel. A magyart azonban kifejezetten kedveltem. Előbb a tanárért, később tartalmi okokból, amint irodalomelméletet kezdtünk tanulni. Végre valami, ami engem is érdekel! Logikus, aki verseket, elbeszéléseket eszkábál, attól a poétika sincs távol. Megismerkedtem a görög tragédiákkal, megtanultam, mit jelent a jambus, trocheus, hányféle rím van, mit nevezünk ütemnek… Mit is mondott a tiszteletes úr? A költészet nem csak tehetség, hanem tudás kérdése. Hát most itt az alkalom, hogy megszerezzem a készég mellé a megfelelő tudást is. Ismereteimet bővítendő megostromoltam az iskolai könyvtárat, és meglepetten konstatáltam, mennyi régi érték porosodik a bibliotékánkban. Miután ezekből a könyvekből is kifogytam, megcéloztam a tanárom, és egy ideig hozzájártam könyvekért. Szente László tanár úr a szülők meg az én véleményem szerint is a petrozsényi líceum egyik legkarizmatikusabb pedagógusai közé tartozott. Magas, szőke ember volt olyan figyelemreméltó homlokkal, amilyennel csak a Mak­kai tiszteletes dicsekedhetett. Természetesen eljártam az iskolai önképzőkörbe is, írtam, szavaltam, egyszóval minden flottul ment volna, ha matektanárom nem látja bennem az osztály leglustább diákját. Pedig, isten a tanúm, tévedett! Nem lusta voltam én, csak… Buta? Tulajdonképpen még buta sem, egyszerűen nem volt, és nincs ma sem érzékem a számokhoz. Erre, Viski, azaz a matektanár elvtárssal ellentétben, maguk az osztálytársaim is hamar rájöttek, így senki sem nézett le emiatt. Én hálából, no meg, hogy a lányok előtt is felvágjak, órák után izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel szórakoztattam azokat, akik pendlizők lévén két órát vártak a vonatra. Ettől kezdve egyik-másik tanuló, kis Jókainak nevezett. Ami igaz, az igaz: szerettem mesélni. És azóta is olyan könyveket olvasok, remélhetőleg írok is, melyek egyszerre érdekesek és tanulságosak. Apropó, vonat! Valamelyik délután ígértem egy könyvet Jolánnak. Miután nem laktam messze a lícitől, elrobogtam érte, s már hoztam is nagy lihegve.
– Hahó, itt a Trisztán és Izolda! – kiáltottam be az osztályba.
De már mindnyájan elhúztak. A vonat indulásáig lett volna még tíz percem. Nyomás a pályaudvarra, hátha még utolérem a társaim. Nem értem utol csak a vonatot, mely éppen akkor lendült mozgásba. Most mi legyen? Ígéret szép szó, megtartva úgy jó. Hát ha úgy jó, cselekedj! – biztattam magamat, és felugrottam a vonatra.
– Tessék a könyv, amit ígértem! Kellemes utazást! – nyomtam Jolán kezébe a könyvet, és, egy életem, egy halálom, repüljünk abba a cserjésbe!
Hogy meddig feküdtem ájultan, nem emlékszem. Egy percet, öt percet, tény az, hogy a bal te­nye­remet csontig vágta valami kő vagy fadarab, térdemből és az arcomról is patakzott a vér ren­de­sen. Aprócska epizód, nem, mégis jellemző arra a sete-suta tinire, aki valamikor én voltam.

(Folytatjuk)