George atya

– Rólunk írják az Öröm városának a folytatását. – mondja a szalézi George atya, a Don Bosco Ashalayam igazgatóhelyettese. – Mi nem a gyerekekért, hanem a gyerekekkel dolgozunk. Nem hozunk ide senkit. A gyermeknek magának kell jönnie és kérnie a felvételt. Természetesen mi, felnőttek is járunk a gyerekekkel együtt az állomásokra és mindenfelé, ahol utcagyerekek vannak. Az ott élők ismernek minket, tudnak az Ásálajamról. Ha valaki úgy dönt, hogy jön, el kell fogadnia a házirendet. Sokan nehéznek találják, és elszöknek, de sok elszökött gyerek vissza is tér aztán. Nekünk is nehéz. Együtt élünk a gyerekkel, ugyanabban a házban, ugyanazt az ételt esszük. Nem ehhez szoktunk hozzá. Mégis kiváltságnak tekintem, hogy szolgálhatok a gyerekeknek. Adományozóink és munkatársaink számára is kiváltság ez. Utasítottam már vissza ‘jótékony’ pénzeket, pedig mindig sok pénzre van szükségünk. Sőt nemcsak pénzre, önkéntesekre is. A gyerekek egyre jönnek. Új és új típusú otthonokat tudnánk alapítani.

Közös ebéd az otthonban

1995 április végén nyílt meg az Ásálajam tizedik otthona Kharagpurban. Ez az első Kalkuttán kívül. Kharagpur vasúti csomópont, nagy állomása van. A város egyetlen érdekessége, hogy itt van Ázsia leghosszabb peronja. Kalkuttában van már két otthon a kisebb gyerekeknek, van egy a lányoknak és kettő az önállóbb nagyoknak; a legrégibb a Fakir Bagan Lane-en. Van két éjszakai szállás, ahonnan napközben a gyerekek visszamehetnek oda, ahova akarnak, és van egy otthon a problémásabb gyerekeknek. A központ a Howrah állomástól félórányi gyalogútra van Kadamtalában. Ide kerülnek az újonnan jött 8-16 éves gyerekek. Az első napokban külön alszanak, de együtt dolgoznak és együtt esznek a többiekkel. Négy-öt nap után kapnak egy szekrényt, tiszta ruhát, és átköltöznek a bentlakókhoz. Az Ásálajam megpróbálja a családdal megszakadt kapcsolatot helyreállítani; ha ez sikerül, és a család nem túlságosan szegény, akkor haza is küldi a gyereket. Akik maradnak, néhány hónapig apróbb, ház körüli munkákat végeznek, majd beosztják őket műhelyekbe, ahol valamiféle szakmát tanulnak, az értelmesebbeket pedig előbb vagy utóbb bentlakásos iskolába küldik. A fizetést kis zsebpénz kivételével a gyerek köteles betenni a bankba. Az idősebb, munkához szokott gyerekek lazább felügyelet alá, „félúti otthonokba” kerülnek. Ha valaki eléri a 25 000 rúpiát a bankszámláján, az Ásálajam megduplázza az összeget, házat, földet, gépet vesz neki.

Mikor 1995-ben az Ásálajam fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte, már tizenegy gyereknek saját háza volt: közülük öten házasok. Az otthonhoz mintegy százötven gyerek tartozott különböző házakban és bentlakásos iskolákban. Éjszakai szállásadás, utcagyerek-játszónapok szervezése és más rendezvények révén mintegy 1200 gyerekkel állt kapcsolatban. Mára ezek a számok tovább nőttek, a bentlakó gyerekek most már mintegy 400-an vannak. Az otthon sok segítséget kap francia, német, ír és svájci szervezetektől, de Nyugat-Európa szinte minden országában vannak jóakaróik.

Árva gyerek az intézet öltözőjében

Anthony Thaiparambil atya 1985-ben kezdett el dolgozni hajléktalan gyerekekkel. Társadalmi munkát tanult az egyetemen, majd a manapság nagyrészt iskolai tanítással foglalkozó szalézi rend megbízta azzal a feladattal, hogy az alapító Don Boscohoz hasonlóan utcagyerekekkel foglalkozzon. Napokig járta az állomást és figyelte a gyerekeket. Egyszer egy fiú feléje nyújtotta sebes kezét, hogy kötözze be. Ahogy bekötözte, a gyerek köszönés nélkül elfutott. Anthony atya másnap újra találkozott a fiúval, aki kérte, hogy cserélje ki a kötést, és elmondta, hogy azért futott el, mert hívni akart más gyerekeket is, akiknek szükségük van ápolásra. Így indult a munka. Anthony atya egy ideig gyógyszerekkel és kötszerrel járta az állomást, és amennyire tudta, gyógyította a gyerekeket. Felfedezte, hogy az utcagyerekek bizalmát a legjobban úgy nyerheti meg, hogy ápolja őket mikor betegek. A gyógyítás miatt a kicsinyek nővérnek hívták. Egy év múlva kapott két szobát a Fakir Bagan Lane-en. Itt adott szállást néhány gyereknek. Jöhetett bárki, aki elfogadta, hogy rendszeresen fog dolgozni a nap egy részében. A nagyobbak szakmát tanultak. Iskolába nem szerettek járni, ám egy-két órát mégis tanulniuk kellett. A földön aludtak egy pokrócon, és maguk készítették az ételt. 1990-ben harminc-negyven gyerek lakott Anthony atyával. Ekkor már segítsége is volt: rendtársa, George atya. Kapott egy nagy üres telket a külvárosi Kadamtalában, és néhány önkéntes világi segítő is csatlakozott hozzá.

-Teréz anya nővérei csak a magatehetetlen kisgyerekeket gondozzák – mondja Anthony atya. – Ezek a nagyobbak is elvesztettek mindent, kivéve a büszkeségüket. Az Ásálajam nem megtörni akarja a büszkeséget, hanem jó irányba fordítani azzal, hogy leszoktatja a gyereket a csúnya beszédről, és megbecsülteti vele a tisztaságot: legyen büszke arra, hogy az Ásálajamban lakik. Az Ásálajam lényege nem a szállás és étel, hanem a helyes életre nevelés.

George atya szomorúan meséli, hogy van olyan szervezet, ami ételt oszt a gyerekeknek, aztán nem törődik velük. Azt, aki így rendszeresen ételt kap, semmi sem készteti arra, hogy munkával megalapozza a jövőjét. Az Ásálajamban minden hónap utolsó vasárnapján gyerekünnep van. Játékokat, versenyeket szerveznek a külsősöknek. Csak ekkor kap nem dolgozó utcagyerek ételt az Ásálajamban.

(Folytatjuk)