„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégtében
Minden sírra fel van írva:
»A szenvedés vitt a sírba«.”

E sorokkal kezdődik „a foglyok ajkáról leírt” s a közemlékezet által megőrzött Sirató, amely az 1944 októbere és 1945 márciusa között az ottani internálótáborban ítélet nélkül megsemmisülésre ítéltetett Szatmár megyei magyarok és svábok golgotás szenvedését örökítette meg, tizenöt versszakban. Mi is történt Földváron, abban a gyűlölet szülte táborban, amely több száz, a román csendőrség által elhurcolt székely és partiumi magyar számára a dantei pokol kínjait jelentette? Az igazság feltárásának és a hivatalos elhallgatás ködének oszlatása erkölcsi kényszerétől/parancsától indíttatva kezdett oknyomozó munkába Boros Ernő nagykárolyi újságíró. Legújabb könyvével* az ott szenvedett, valamint az ott elhunyt szatmáriak százainak kíván lerombolhatatlan, ércnél is maradandóbb emléket állítani.

Az erdélyi valóságirodalomban ismert utakon jár. Az előtte járók közül Gazda József köteteire hivatkozhatunk, amelyek a közelmúlt és a jelen népélet igen fontos eseményeire, jelenségeire hívják fel az olvasó figyelmét. Szólhatunk továbbá Beke György csodálatos „barangoló-könyveiről”, különösen azok magyarországi újrakiadásairól, amelyek a történelem sodrába beágyazottan, műfajteremtő erővel tárták fel az erdélyi magyarság életét.

Ezen az ösvényen jár Boros Ernő is. Az említettektől abban tér el, hogy koncentráltabban, egy-egy témára kiterjedően ássa be magát választott tárgya rengetegébe. Előző munkája – „Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj” (2005) – a szatmári svábok 1945 januárjában történt deportálásának állít emléket. A most megjelent könyvében a „málenkij robot”-ra a Szovjetunióba hurcoltak szenvedéstörténetét megelőző gaztettre irányítja a figyelmet. A korabeli dokumentumokra és a túlélők, valamint a már elhunytak közeli hozzátartozói – a megszólalás félelmének görcséből még évtizedek távolából is nehezen szabaduló – tanúságtételére épülő kötet lapjairól a köztudatban és a személyes beszélgetések szintjén egyaránt tabutémának számító földvári internálótábor borzalmas világa tárul fel.

A kötet írója annál is tovább lép. Az okok és okozatok összefüggésének bemutatásával a történelmi háttér földerítésével keresi a választ a mindmáig megválaszolatlan – morálisan és jogilag egyaránt indokolhatatlan, megválaszolhatatlan – kérdésre: miért?… Miért a mérhetetlen szenvedés, miért a sok éves hallgatás, miért a kegyelet megtagadása, miért a kárpótlás elmaradása, akár egy bocsánatkérés erejéig is?

Megválaszolatlan? Boros Ernő könyve a választ keresi. Előbb a túlélők megszólaltatásával. A kevesekével, akik a XX. század utolsó éveiben még éltek. A huszonnegyedik órában kopogtat be hozzájuk, kérdezi, faggatja őket, tükröt állítva a ki-kihagyó emlékezetnek, fölszaggatva az átélt borzalmak okozta, évtizedek múltán is sajgó sebeket. A valamikori internáltak, családtagjaik szavaiból az erdélyi magyarság szenvedései freskójának egy eddig homályban maradt szegmentuma körvonalazódik: a halálra szánt százak és ezrek földvári kálváriája. „…e könyv híján mindaz, ami a romániai Szatmár megyéből 1944 novemberében a dél-erdélyi Brassó-Földvárra elhurcolt emberekkel megesett, olyan lenne, mintha meg se történt volna.”

A miért-re adandó válasz keresésekor nem hagyhatta ki a történelem mostoha széljárását sem: a Trianonban a magyarság sorsa fölött kimondott kíméletlen és kegyetlen ítéletet, a darabokra szaggattatást; az utódállamok összehangolt támadását a kisebbségbe sodort magyar nemzettestek ellen. Az elűzetés, a határ menti régiók nemzetiségi összetételének – betelepítés útján történő – megváltoztatása felülírta a wilsoni önrendelkezési elveket, esélyt sem adva annak alkalmazására.

Szatmár megye Romániába eső részein, a trianoni határon tucatnyi falu létrehozásával tették meg az első lépéseket a vidék elrománosítása felé. A nagykárolyi járás főszolgabírója, dr. Ioan Gherman 1937-ben megjelent könyvében így szól erről: „…a határövezet románokkal való intenzívebb betelepítésének a román államnak nem csak nagy gazdasági, de nemzeti érdekei is fűződnek.” Nyolcvan év múltán már bebizonyosodott, hogy mit is takart/jelentett ez a nem titkolt szándék: azért kellett máshonnan románokat idetelepíteni, hogy megváltoztassák a lakosság etnikai összetételét, ezáltal elősegítve a térség mielőbbi mesterséges elrománosítását.

A második világháborúból való kiugrás hónapjaiban, az etnikai szempontok szerint meghúzandó határoktól való félelmükben, a békekötést megelőzően újabb biztosítékokat kívántak szerezni a trianoni határok visszaállítása, megerősítése érdekében. Ennek egyik bevált módszere a megfélemlítés. Az Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatok nyomában ott vonultak a hírhedt Maniu-gárdisták – a halál önkéntesei -, kiknek kegyetlenségeiről a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi… vérengzések tanúskodnak. A seregeket követően telepítették vissza a román adminisztrációt, az 1940 előtt Észak-Erdélyben szolgáló csendőröket, hivatalnokokat, kiknek minden tettét a bosszú vezérelte. A bosszúé, amelynek a bukaresti román lapok adták meg a hangot: „…a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenségeikért.” (Desrobirea, 1944. szeptember 23.) „Regnálásuk”-at a visszavonuló magyar seregekből szülőföldjükön leszakadt, civillé vált férfi lakosság internálásával kezdték. Százával, ezrével sorakoztatták őket s vitték „partizánokként” – többek közt – a földvári koncentrációs táborba. Az oda begyűjtött 32 000 férfi három negyedét tovább indították szovjet munkatáborokba, mintegy nyolcezernek viszont Földvár jelentette a poklok poklát, a szenvedés leírhatatlan fájdalmát, a halált. Ez lett az osztályrésze a Szatmár megyéből elhurcoltaknak is. A borzalmak áradatát a szovjet katonai parancsnokság szakította meg: 1944 novemberében Észak-Erdélyből kiparancsolta a román adminisztrációt, minden tartozékával együtt.

A visszaemlékezők szavaiból rekonstruálhatók a Földváron uralkodó állapotok: a tábor „egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt (…) minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el (…) ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk (…) mindenki állandóan szörnyen éhes volt…” Életrontó hely volt, ahol egyre több volt a temetés. A megszólalók emlékezései, a táborból írott, s a hozzátartozók által megőrzött levelek megannyi örökmécsként emlékeztetnek a Földvárra hurcolt börvelyi, csanálosi, mezőpetri, csomaközi, berei, domahidai, gencsi, kaplonyi, kálmándi, szilágylelei, krasznaszentmiklósi, kismajtényi, nagymajtényi, nagyszokondi, szaniszlói, tasnádi, túrterebesi, szatmárudvari férfiak által átélt borzalmakra, az otthon maradt családok megkeserített életére. Szemléltetésképpen idézzük a kaplonyi Hevele Pál 1945. február 10-én kelt levelét.

„Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalan, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. (…) Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem…” Hevele Pál két hét múlva maga is a halottak közé került, ott nyugossza álmát, a névtelen sírok egyikében.

A román kormány ennél is tovább kívánt lépni. Bizonyíték erre az a Román Miniszterelnökség által Nat. I./197//450-VIII. jelzéssel kibocsátott dokumentum, amely arra utasítja a végrehajtó szerveket, hogy „…a jelenleg román közigazgatás alatt élő összes magyar nemzetiségieket utasítsa ki. Indok: fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség, szabotázs stb. (…) Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését.”

Boros Ernő megszólaltatottjai arról sem feledkeznek meg, hogy a borzalmak idején is akadtak emberséges megnyilvánulások. A mezőfényi, bogdándi és a szilágyszegi román csendőrőrmester figyelmeztető üzenetének köszönhetően számosan elkerülték a Földvárra hurcoltatást, a szenvedést, a halált. Szólnak a Nagykárolytól Gyulafehérvárig gyalog menetelőket megszánó lakosságról, az éhezőknek általuk nyújtott, erőt adó falatokról. A kötetben fejezetnyi szöveg állít emléket a táborral szomszédos Hídvég református lelkészének, Lőrincz Árpádnak, szól a község csodálatos asszonyai által a foglyoknak és az őket látogató családtagoknak nyújtott segítségről. Rendkívül súlyos veszteség, hogy a lelkész által az elhunytakról, a sírok helyéről, az Oroszországba tovább hurcoltakról vezetett füzetei később megsemmisültek, velük az erdélyi magyarság szenvedéstörténete földvári fejezetének pótolhatatlan kordokumentumai enyésztek el.

A Brassóban megjelenő Népi Egység című lap 1945. február 11-i számában fölveti a kérdést: „Meddig tart még az emberirtás a földvári táborban?” Pár napra rá közli a lap Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének a kormánynak címzett nyílt táviratát, melyben többek közt az alábbiak olvashatók: „Az e táborban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok.” A Szatmár megyei internáltak számára 1945 március elején jött el a szabadulás órája. A szöges dróttal övezett táborból a túlélők kiszabadulhattak, de az ott átélt borzalmakról évtizedekig hallgatniuk kellett.

Joggal gondolhatnánk arra, hogy a 89-es fordulatot követően eljött az ideje annak, hogy a hallgatás zsilipjei kinyíljanak, hogy a földvári, többnyire jeltelen sírokban nyugvóknak emléket állítsanak, hogy az ott sínylődők, illetve utódaik kárpótlást nyerjenek. Ennek kettős aspektusa van: a történtek reális föltárása, az őszinte szembenézés a román és a magyar nép közti megbékélést szolgálná; az érintett személyek és utódaik számára lelki megnyugvást hozna, kibeszélésével megszabadulnának attól a súlyos lelki tehertől, amelyet évtizedek óta hordoznak, Földváron, jórészt ismeretlen, jelöletlen sírba nyugvó hozzátartozóiknak megadhatnák az őket megillető végtisztességet. Ehelyett mi történik? Az 1987-ben emelt obeliszket a kilencvenes években ledöntik. Ugyane sorsra jut a hídvégiek által emelt szikla-emlékmű, melyet Földvár polgármestere traktorral rántat le talapzatáról. Az elszenvedett hónapokért őket megillető kárpótlást azon címen tagadják meg tőlük, hogy ők „csak vizsgálati fogságban voltak”. E kötet íróját névtelen levélben fenyegetik. Tényfeltáró munkáját a nacionalizmus, a sovinizmus és a magyar revizionizmus megnyilvánulásaként aposztrofálják. „Nem leszel elfelejtve és nem lesz elengedve a büntetésed.”

A kötet dokumentumértékét növeli a Szatmár megyei „földváriak” helységenként összeállított névsora, közte az ott elhunytak neve. A helységnévtár, valamint a falulexikon segíti az olvasót, hogy megismerje azt a vidéket, amelyről a könyv lapjain oly sok szó esik. Az utolsó lapokon közölt fotóanyag növeli a kötet olvasásakor bennünk felhalmozódó fájdalmat és együttérzést.

A győzők táborához szegődöttek és a kisebbségi lét sorsában osztozók „igazsága” közt mind a mai napig mély, áthidalhatatlan szakadék tátong. „…a multat be kell vallani” – olvashatjuk József Attila gyönyörű szép versében. E nélkül nincs, nem lehet tovább lépni, megérni azt a kort, megoldani azt a feladatot, melyet költőnk a Duna mentén élő népek elé cselekvési programként álmodott: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk nem is kevés.”

* Boros Ernő: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) Második bővített és javított kiadás, Szemtanú könyvek, Státus Kiadó – Csíkszereda, 2009.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ