Mintha bilincs fogna a szilvafához,
idekötődtem – elcsoszogok mégis
a gondozatlan kerteken át
a szomszédos tóig. Ma is
meg holnap is. Kérdőjel? Nahát!
Ma már az is tény, hogy az Isten fiát

örök időkig magamhoz vehetem.
Véres és szaggatott öltönyben,
hideg talpakkal járhatok földön, égen,
pogány díszruhámat cibálja a szél,
az eszmélés pedig hányadszor mesél
egy gyalogútról az eltépett tengeren?

Dél van. Újra egy szálkás és kegyetlen
deszkára fekszem, ahogy írva vagyon:
itt, vagy Spártában a test csak alázat.
Gerincem ropog eretnek ágyamon.
– legendaillatok, önkéntes kockázat –
zöld aknamező néz be az ablakon.

2014. április 16.