Tulajdonképpen nem leírható az az állapot, amikor hajnali 6 után pár perccel lemegyek a szálloda vendéglőjébe reggelizni. Amióta hét időzónát átrepülve dolgozom hétről-hétre, lényegében a saját időm, mint olyan megszűnt, és maradt helyette egy olyan állapot, amikor nem az számít, hány órát mutat épp adott helyen az óra, hanem hogy mihez van éppen kedvem, erőm és hangulatom.Persze, vannak ugyanakkor az életünk által diktált prioritások is, és kötelező teendők, de én már most tudom, hogy soha az életben nem fogok többé elítélni semmiféle csudabogarat, aki hasonló időkalandozásban éli az életét. Elmondhatatlan öröm volt például az East Village-ben, pár lépésre a lakásomtól egy éjjel-nappali minőségi ruhatisztítót találni, mert aki nem ebben él, az fel nem fogja, micsoda problémákat oldhat meg egy ilyen. A Village-ben amúgysem csak éjjel-nappali bárokra, reggelizőkre és kuplerájokra van szükség, hanem szupermarketre és az említett mosodákra, sőt, borbélyüzletekre is. Manapság már csak a könyvtárak tartanak zárva éjszaka és a parkok.

Ha valamiképp mégis megpróbálnám magamat lefesteni a Hilton büféjében, ahová épp bevilágít a felkelő nap a hatalmas ablakokon, akkor azt mondanám, úgy pihegek a kényelmes, párnákkal kényeztetett pamlagon a reggeli asztalomnál, mint egy kövér macska a csütörtök délelőtti napsütésben. Néha még dorombolás helyett horkantok is egyet, hogy a kép teljesebb legyen. Körülöttem hat kontinens különféle népei hemzsegnek, járulnak a maguk reggeliző asztalához. Azért mondok hatot, mert szerintem itt még az Északi sarkról is akadhatnak. A norvégok már befejezték, a kapitány és csinos csapata éppen kifelé vonul már, álmos „civil” vendégek, főleg feszes öltönyös üzletemberek a lányok szoknyáinak szegélyét lesik mélán bambulva a kávéjukba, és megannyi élményt látok előtolulni a gondolataikban szállodás éjszakáikról. A svédek még csak most reggeliznek. A fiúk szőkék és mosolygósak, bár inget nem vasaltak az éjszaka, a lányok pedig egy utolsó ceruzavonást ejtenek a sminken, és még van idő a harisnyát is gyorsan lecserélni, amin esetleg valakinek felszaladt a szeme. Rámsüt a reggeli nap az üvegfalon át, és szőke-kékszemű csinos népek sertepertélnek utazótáskákkal vagy csak bemelegítősen, párnamintás arccal – ám úgy is roppant kellemes benyomást téve.

Beleszuszogok a kávémba és az áfonya dzsembe mártogatott gőzölgő kiflimbe, majd szinte hangosan felnyögök:

– Megint a Paradicsomban ébredtem! – mintha bárminemű barátságos viszonyom is lenne a paradicsommal, amit gyermekkorom óta nem vagyok képes enni, nagyanyám pedig intenzív pofozkodással is igyekezett jobb belátásra bírni e téren.

Másik oldalról ott van azonban a napsugár által képzett árnyasabb oldal is. Az ázsiaiak termetüket meghazudtoló léptékben bírnak enni. Tele a terem kínai, koreai, japán és thai kollégákkal, akik egyesével ülnek a négyszemélyes asztalokhoz, de közel egymáshoz, hogy hangosan tudjanak egymással is kommunikálni, és a maguk előtt lévő asztalt roskadásig megpakolják öt-hatszor fordulva a svédasztalnál. Ők a reggelit egy négyórás maratoni evéssel egybekötött versenyként tekintik, „ami jár, az jár” mottóval.

– Szerinted az a csaj mit fotózik? – kérdezte két fánkgolyó közepette Eduardo egyik hajnalon egy „minyon” kínai lányt tanulmányozva, aki miután négyszer fordult megpakolni az asztalát étellel, nekiesett minden ételt s italt lefotózni a büfében.

– Úgy gondolta, hogy amit nem bír megenni, azt hazaviszi fotókon…

– Azt hiszem, tévedsz: a következő útjára készül, lefotóz mindent, és legközelebb céltudatosan zabál, előre megtervezetten.

S ha ugye a kövér macskát emlegettem, a hangulata is olyan az embernek egy ilyen napsütötte reggelen a vendéglőben, hogy mihamarabb kerülhessen vissza zökkenőmentesen a szobájába, és húzhassa magára a takarót legalább még egy órácskára indulás előtt. Ilyenkor minimális azon emberek száma, akikkel szívesen kapcsolatot teremt akár egy bájcsevegés erejéig is. Zizót például mindenki imádja. Eredetét már firtattuk mindenféle fórumon, de egyszer majd jól meg is kérdezem én tőle. A reggeli pincér ugyanis maga a napsugár az étteremben. Példás öltözékben, nyakkendősen-kosztümösen jár-kel az asztalok között, mintha legalábbis az öreg Hilton örököse lenne, és akinek minden egyes vendég elégedettsége különösképpen számít. Azt sem bánom, ha Zizó már a bejáratnál pártfogásába vesz, és hatszor is megkérdi menetközben, mindent rendben találok-e és hogy enyhíthetné-e bárminemű óhajomat esetleg a reggeli során valamiképp. Minap már a szállodába érkezésünkkor rámköszönt a hallban, pedig nem reggelizni készültem, hanem aludni:

– Édes álmokat, uram! – intett a koradélelőtti órán, majd eltűnt a reggeliző vendégeivel foglalkozni.

Tagadhatatlan, hogy az eféle gesztusok teszik az embert boldoggá a mindennapok során. És talán ettől van az, hogy nem veszett ki teljesen a vendéglátózás eredeti fogalma a köztudatból…

Másrészről pedig ott van az a reggel, amikor legszívesebben önmagával sem találkozna az ember reggelinél (na, azzal pláne nem…), és a háttérben mégis nevén szólítja egy hang, amitől egyrészt kileli a hideg, másrészt meg eszébe jut az a konok fejfájás, ami ébredéskor egy kicsit épp nyugton hagyta…

– Hahó! Itt vagyoook! – integetett Tatjána a szomszédos asztaltól.

– Ó, mekkora öröm! – vágom rá, miközben a bűneimet veszem lajstromba, hogy tudjam kitalálni, melyik miatt ver engem a jóisten.

– Észre sem vettél, de én jó előre láttalak…

– Pályát tévesztettél, drágám… – mondom beletörődve, hogy ma reggel gyorsan fogok reggelizni, és el is indultam a svédasztal felé, hogy valamit összeharácsoljak a tányéromra, s mihamarabb visszahúzódjak a szobámba, de Táti visszatartott:

– Egy kis gyümölcsöt ettem. Én nem eszek húst, és a salátaöntetben olaj van, ami nem jó. De hogy a proteinbevitelemet erősítsem, egy tál mandulát és mogyorót mertem magamnak.

– Ó, hogyne, drágám, hogyne… – és sikerült elszakadnom, útközben még Zizóval is hosszasan paroláztam, de előbb-utóbb vissza kellett az asztalhoz térnem…

Tatjána előző nap a teljes út során és mindenkinek felvázolta, mit eszik s mit nem. Így az is, aki nem töltött vele két hónapot előzőleg a kiképzésen megtudhatta, hogy:

– Én nem eszem húst. És a halat itt olajban sütik, az pedig nem helyes. A salátaöntetben is olaj van, ami nekem nem jó. Mert ugye tejterméket nem fogyasztok. Csak drága sajtokat. De az nem is annyira tejtermék, ha azt vesszük. A proteinmennyiséget pedig mogyoróval és csokoládéval pótolom. Gyümölcsöket eszem, hogy valami táplálékot bevigyek. Nehéz így nekem…

Visszaérve az asztalhoz, ugyanabban a pózban találtam kolléganőmet iPadje főlé hajolva, és szemüvege fölül lesve a pillanatot, amikor kellő közelségbe érek, hogy folytathassa beszámolóját a reggeliről:

– Egy kis gyümölcsöt ettem. Én nem eszek húst, és a salátaöntetben olaj van, ami nem jó. De hogy a proteinbevitelemet erősítsem, egy tál mandulát és mogyorót mertem magamnak.

Volt ugyan némi dezsavűm, de gyorsan hozzátettem:

– Óh, hogyne drágám, hogyne…

Éppen beleharaptam a mogyorókrémes croissant-ba, amikor félretette az iPadet, és odasúgta:

– Én nem eszem húst. És itt a halat olajban sütik, ami nem helyes. A salátaöntetbe is tesznek olajat, ami nekem nem jó.

– Éééértem! – kiáltottam fel leplezett ujjongással – Gondolom, ettél viszont egy kis gyümölcsöt meg egy kis mandulát…

– Úgy, ahogy mondod, kedves Artur, ahogy mondod. Egy kis gyümölcsöt ettem. De hogy a proteinbevitelemet erősítsem, egy tál mandulát és mogyorót mertem magamnak. Mert én nem eszek húst. Tudod?…

– Te, Táti… Meséltem én neked arról, hogy gyermekkoromban volt nekem egy fehér csirkém nagyanyám udvarában, akit Bakuczlacinak hívtak?…

– Nem emlékszem, hogy meséltél volna. A helyzet az, hogy nem tudok csirkét sem enni. Vannak, akik szerint a mellehúsa az egészséges. De tudod, én nem eszem húst. Itt meg, ugye, a halat is olajban sütik…

– … és ez nem helyes! – vágtam rá.

– Nem! Én is ezt gondolom! Látod, kedves Artur, mennyire egyre jár az agyunk. Nekünk gyakrabban kellene beszélgetnünk!

– Ahogy mondod, drágám, ahogy mondod. Pompás ez a reggel.

Winstonnal ilyen gondok nincsenek. Már a kiképzésről is tudtam, őt egyszerű étellel jól tartani, ha gyorsbüfé van a közelben. Persze, amikor első közös utunkra készültem, a sörvillamost sem hagyhattam figyelmen kívül, bár le kellett szögeznem még mielőtt kivittem a városba kollégámat, hogy a nyári szezon nem kezdődött még el, és a jármű nem közlekedik.

– De majd májusban is repülünk együtt, és akkor már lesz sörtrolli… – bíztattam elszontyolodásában.

– Aham – válaszolta egykedvűen – de akkor járni fog. És akkor tudod… Én megcsinálom azt a sörtrollit. Ha jössz velem, ha nem…

– Megyek. Persze, hogy megyek. Hisz megígértem.

– Meg, persze. Tavaly szeptemberben…

– Na ja. Azóta sem volt tavasz. Egy sem.

– Nem.

Aztán mégiscsak szem előtt kellett tartanom kollégám táplálkozási igényeit, mert noha nekem tökéletesen megfelelt egy birkahúsos kebabtál, Winston ragaszkodott hozzá, hogy kerítsünk egy McDonald’s-ot.

– Én nem eszek a repülőn. Fura ételeitek vannak nektek itt, Európában… Marhagulyás, birkapörkölt, rántott sertés, csirkegombóc, levesek… Ez a kebabtál is… Tudod, én jobban szeretem, ha tudom, mit eszek!

– Világos. Ezért megyünk a Mekibe… – bólintottam rá olyan jelentőségteljesen, ahogyan ő elemezte az európai ételeket.

Egy hétre rá repültünk ismét együtt. A Kennedyn a büfében futottunk össze. Épp paradicsomszószos fasírtot rendeltem spagettivel, mikor rámköszönt:

– Megint ez az európai kaja…

– Mert te mit eszel?

– Szendvicset. Juteszembe: üss meg, ha mégegyszer McDonald’s-ba akarok menni Helsinkiben, kutyául beteg voltam utána a múltkor.

– Láttam, de gondolni sem mertem, hogy a McDonald’s okozta…

– Igazad lehet… Biztosan túl fáradt voltam!

Helsinkibe érkezve indtványozta is, ne várjuk meg az estét, mire megéhezünk, hanem most siessünk beszerezni a későbbiekre a táplálékunkat. Egyenruhánkból kibújva máris a közeli szupermarketben botorkáltunk a fáradtságtól széthulltan, és izgalommal vegyes örömmel bukkantam a friss ételekkel kecsegtető látványkonyhára. Amúgy, ha Winston nem mondja, nekem eszemben sem volt ételvásárlás ürügyén sem kimozdulni a szállodából. De így beszereztem magamnak egy kis malacsültet krumplipürével. Winston mellettem állt és a vállam fölül szemlélte a dolgot.

– Te mit választasz? – kérdeztem.

– Innen? Semmit – és kérdően nézhettem rá, mert hozzátette:

– Én majd nézek a Hesburgerben valami szendvicset magamnak.

– Ja! A változatosság kedvéért…

Ennél már csak Eduardo volt emelkedettebb egyik reggel, amikor lehurrogta a szalonnás rántottát, ami már szinte olyan jó volt, mint a hazai, amit anyu készít kényeztetős otthoni reggeleken. Az amerikaiak reggelijén is szerepel egy rántottának nevezett ízetlen förmedvény, amit kolbásznak illetve szalonnának titulált egyéb merényletek társaságában szervíroznak, gondolom, ez szolgáltatta az alapot a véleményére, de mentségére legyen mondva, hozzátette:

– Még szerencse, hogy vannak itt olyan jó kis amerikai ételek is, mint például ez a fánk golyó és a croissant!

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ