A HÁBORÚNAK SOSINCS VÉGE

A minap eszembe jutott Zseleznyák, a hős partizán. Az ukrajnai zavaros helyzetet elemezgették valamelyik zajháttérnek használt rádióadón, szóba került – a Krím után – Odessza, esetleg Herszon „visszacsatolása” is. A bolsevik hős pedig a herszoni réten, egy útszéli domb alatt alussza örök álmát.

A Nagy Háború legtovább talán Oroszországban tartott, még ha az első (külön-) békéket a cári birodalom ’utódállamai’ kötötték is Breszt-Litovszkban a Központi Hatalmakkal (1918 február elején az ukránok /a kérész életű Ukrán Köztársaság nevében, március elején pedig a szovjet-oroszok). A cári irodalomból kicsípett jó egy millió négyzetkilométeren jött létre a független Ukrajna mellett Lengyelország is meg a balti kisállamok is. A Nagy Háborút lezáró párizsi békeszerződések a breszt-litovszki status quo-t nagyjából tiszteletben tartották. Ne feledjük: (a cári) Oroszország nem vesztes (’központi’) hatalom volt, hanem az Antant egyik létrehozója… A háborút lezáró békeszerződésekben azonban már nem ült ott az Antant tárgyalócsoportjában, s ugyanúgy nem szólhatott bele a döntésekbe, ahogyan a legyőzöttek sem. (A bolsevik kormány a párizsi békeszerződés-rendszert imperialista békének minősítette, és azt nem szentesítette semmi módon – így a magyarok Trianonját sem fogadta el. Csak 1947-ben, a második párizsi háborúzáró dzsemborin.)

A nagy birodalmak a haláltusája elnyúlt… A császár- és királyé is, a szultáné is, a cáré is. Végül mindhárom darabjaira hullott. Egy ilyen kis darab lettünk mi is, rövid belháború után. A többi Monarchia-darabon ugyanúgy osztozkodtak a konclesők, mint az ottomán örökségen. Vagy a cári maradékokon. Közben demokráciák és diktatúrák, államok és nemzetek születtek, növekedtek, csonkultak, vérben-puskaporban.

A polgárháború orosz földön 1917-től 1922-ig dúlt. Néha kívülről is beavatkoztak (a ’fehérek’ oldalán): hol a németek, hol a lengyelek, hol az antant-hatalmak indítottak – sikertelen – katonai intervenciókat. A Csendes-óceánnál (ahogyan azt a völgyvidéken és hegygerincen át előretörő amuri partizánok nótájából is tudhatjuk) azonban 1922-bean véget értek a csaták – a vörösök győzelmével. A renitens Ukrajna is visszatért (szovjet-)Oroszország anyai kebelére újabb, jó hetven évre. Nincs ilyen bizonyító adatom, de elvben nem zárható ki az sem, hogy egy 1914-ben behívott orosz baka akár nyolc évig le sem tette a szuronyos puskáját…

A Krímet a görögök egyszerűen félszigetnek nevezték, ahogyan más hasonló topográfiai alakulatokat is (például a Gallipoli néven elhíresült karcsú trákiai félszigetet), ez volt a tauriai vagy szkítiai Cherszonnészosz. Mondáink szerint mi is jártunk arra, jó szittyához illően – akkor a félsziget által lezárt azovi tengerrészt Meótisz tavaként emlegettük; arrafelé volt Hunor és Magor csodaszarvas-kalandja. Herszonnészoszként a Krím görög kolónia volt – egy a Pontus-partiak közül. A nevet máig őrző város, Herszon a félszigeten kívül, a Dnyeper-torkolatnál épült – nem sokkal délebbre meg a sokkal nagyobb kikötő: Odessza létesült. A kedvelt (és nálunk is ismert, a néprádióban sokszor eljátszott) nótában Zseleznyák és társai a herszoni bekerítésből próbáltak kitörni Odessza irányába – de kevés volt a gránát… A dal zenéjét Matvej Blanter szerezte 1935-ben, Mihail Golodnij szavaira. Micsoda beszélő név egy költőnek: ’éhes’… Mihail a polgárháború idején Ukrajnában élt és éhezett; szemtanúja volt a kegyetlen testvérháborúnak. Már első rigmusait szívesen énekelték a harcolók, ezért a Komszomol a húszas évek elején Moszkvába küldte, „költészetet tanulni”. A polgárháború több emblematikus dalának szövegét ő írta (Zseleznyákon kívül Csapajevről és Scsorszról írt költeményeit is megzenésítették).

A Zseleznyák hamar népszerű lett már békeidőben (a polgárháború után) – de igazi hódítása a második nagy háborúban, a Nagy Honvédőben teljesedett ki: az orosz, ukrán, belorusz erdők partizánjai szívesen dalolták a tábortűz mellett a herszoni kolléga történetét. Golodnij versében az ellenség nincs megnevezve, még Zseleznyák igazi hovatartozása sem – de a néphagyomány már kezdettől a Nagy (októberi, szocialista) Forradalom egyik ismert harcosával azonosította, aki később a polgárháborúból is kivette részét, és 1919-ben hősi halált halt (igaz, nem a herszoni réten, hanem kicsit északabbra, a Dnyeper partján). A hős neve Anatolij Zseleznyakov volt (a névben a ’vas’ szó töve bújik meg, ez oroszul ’zselezo’). Az 1885-ös születésű matróz a balti flotta Petrográdban ’partra szállt’ anarchistáihoz tartozott; a legenda szerint ő kergette szét az (eszer többségű) Alkotmányozó Nemzetgyűlést 1918 januárjában (a Nagy Októberi után!), közölve a képviselőkkel, hogy az őrség már elfáradt őrizni őket. Az alakulgató Vörös Hadseregben eleinte saját matróztársait parancsnokolta, néhányszor a bolsevik vezetés parancsait sem figyelembe véve (anarchista volt), később azonban egyre fontosabb beosztásokba került a fehérek elleni ’össznépi’ háborúban, mind a reguláris vörös seregben, mind a vörös partizánok soraiban. A legenda szerint a halál páncélvonat-parancsnokként (mások szerint partizánként) érte ukrán földön Jekatyarinoszláv – később Dnyepropetrovszk – határában. Sírja sem a herszoni réten: egy moszkvai sírkertben domborul, ahol katonai tiszteletadással temették el…

Én is énekelgettem, mély átéléssel (előbb magyarul, majd moszkvai éveim alatt és után oroszul is) a Zseleznyákot. Szép nóta – balladás, szomorú, lírai, mentes a pártos harsogástól. Még most is szívesen hallgatom, még ha kiderítették is: Zseleznyák talán nem is volt – és ha volt is, nem volt se partizán, se hős… Orosz punk együttesek a népszerű dalra olyan szöveget költöttek, mely szerint nevezett anarchista és csapata azért akart olyan elkeseredetten bejutni Odesszába, mert elfogyott a ’füvük’, és csak a kikötőben lehetett kapni utánpótlást… A deheroizálást fölerősítette, hogy a függetlenné lett Ukrajna sem elsősorban vörös (orosz) matrózokban és partizánokban kereste a maga új identitás-hőseit (hanem inkább a német hódítókkal is kollaboráló, mélyen antiorosz és antiszemita Bandera kultuszának újjáélesztésében) – ami nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy Herszonnál kis híján újra dörögni kezdtek az ágyuk…

Amúgy tele van a hócipőm a deheroizálásokkal, a posztszovjetekkel különösen. Jó: Matroszov be volt b…va, mikor rávetette magát a német géppuskafészekre; Zója Koszmogyemjanszkaja robbantásra kiképzett terrorista volt (az őt felakasztó németek is ezt mondták); az Ifjú Gárda csupa árulóból állt; a Poljuskát meg az Amuri partizánokat a vörösök egyszerűen lenyúlták a fehérektől; a sivatagi tizenhármak igaz története éppen fordítottja volt a filmbélinek; maga Lenin is német ügynök volt, Sztálin meg kispapi előképzettségű postarabló… Akkor sem alakítom át gyerekkorom (könyvek, filmek alapján kialakult) virtuális szovjet világát, melyet – alapjaiban – a személyes tapasztalatok sem rendítettek meg.

Amúgy meg, kit érdekel manapság, hogy mi volt – sőt: hogy mi van – az oroszoknál, az oroszokkal..? A hazai ’közmédiában’ egy magyar bolsevik unokája néha elenged egy két deheroizáló legendát, támogatja ebben Babel-fordító felesége – de már ez se nagyon ragadja meg a figyelmet. A Krím el-(vissza-)csatolására csak néhány „Erdélyt vissza!” rikkantás visszhangzott. Érettségiző társamnak fogalma sem volt, hogy a Nagy Háborúban az oroszok az Antantban harcoltak.

Zseleznyák végérvényesen meghalt, Herszonnál vagy kicsit arrébb, Jekatyerinoszlávnál – egyre megy. A lírai dal lírai befejezése mára azonban disszonánssá lett: ’Víg dalt énekelnek az ukrán vidéken, virágzó a békés határ.’ A gyom mindent benőtt .

Bár nyugodhatnál végre békében, öreg partizán barátom…

Szentgyörgyi N. József

******

Az eredeti dal, Leonyid Utyoszov lelkesítő előadásában, szocreál háttérképekkel (nálunk balladásabban dalolták):

http://www.youtube.com/watch?v=nlQihp7UXH4