Csukaszürkében

(Részletek egy önéletrajzi visszaemlékezésből)

Szép június volt. Általában — úgy emlékszem — abban az évben, 1914-ben nagyon szép volt a tavasz Kolozsváron. Meleg, simogató, szerelmes napok…
Június volt, nyár eleje. A kertekben nyílt a bazsarózsa és a jázmin.
És én alapjában tele voltam életörömmel.
Június 28-án nagy betűkkel hozták az újságok: Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot és feleségét.
A lég megreszketett, mint vihar előtt a fák lombja. A világon borzongás futott végig: háború lesz. Ez az érzés egyelőre csak a lelkekben élt. A kisvárosban külsőleg semmi sem változott. Ment minden régi megszokott formájában. De azért úgy lehetett érezni, mintha mindenkin valami nyugtalanság és izgatottság venne erőt. Az emberek csoportosulnak, beszélnek és tárgyalnák: Mit fog tenni a Monarchia? Mit a kis Szerbia? A hivatalokban is ezekről esik szó: lesz-e háború?
Mindenki a saját életkörülményei szerint ítéli meg az eseményeket. Sokakon valami felszabadultság érzése vesz erőt: kitörni a kispolgári, unalmas, nyűgöző keretek közül. A háborútól könnyű, izgalmas kalandot, kirándulást, új, ismeretlen élményeket várnak. A kávéházakban és esténként a nyári kertekben tobzódik az élet.
Legtöbben rövid háborút jósoltak, ami után nagy fellendülés fog bekövetkezni. A háborúban résztvevőkre nagy előléptetések várnak. Aki szerencsésen visszakerül a háborúból, két-három ranglétrával fog előreugrani.

Az izgalom lassan fokozódott. Az újságok szították a háborús hangulatot. Esténként tüntető csoportok vonultak végig az utcákon, éltették a háborút; követelték Szerbia megbüntetését. Álltam a járda szélén, néztem a tarka tömeget, majd azon vettem észre magam, hogy én is elindulok velük. Nem vegyültem ugyan közéjük, de meneteltem mellettük a járdán. Úgy éreztem, mintha hevesebben dobbanna szívem, bár valójában sejtelmem se volt a dolog lényegéről. Politikailag teljesen képzetlen voltam. A világhelyzetről hamis és szűk látókörű elképzeléseim voltak. De nem is gondolkoztam. Vitt az ár, és én vitettem magam. Háború?… Ki tudta, hogy az országok pusztulását, a fél világ összeomlását hozza, és szegénységet, nyomorúságot. Háború?. . . Én csak azt éreztem, hogy kínzó problémáimtól szabadít meg: mi legyen ősszel? Bevonulás-e vagy továbbtanulás? Nem nekem kell most már határozni. És ez a felelősség nélküli állapot jó volt.

Eszembe jutott az is, hogy mint író is csak nyerhetek. Új és nagy élményekkel lesz tele az életem. Lesz téma, amiről írhatok. Színdarab, költemény, regény s a próza minden válfaja gazdagon fog csorogni tollam alól. Az, hogy ott el is eshetem, vagy csonkán, bénán kerülhetek haza — eszembe sem jutott.
Az események gyorsan követték egymást. Időm sem volt gondolkozni a dolgokon. Július 22-én demars, és 29-én (éppen születésnapomon) hadüzenet Szerbiának, majd pár napra rá általános mozgósítás.
Az újságok különkiadásban hozták a hírt, A falakon és hirdetőoszlopokon megjelentek az öles plakátok és az ősz király szózata a nemzethez: „Mindent meggondoltam és megfontoltam,” I. Ferenc József akkor 84 éves.

A fáklyás és lampionos felvonulásoknak vége szakadt. Az emberek a szédületből magukhoz tértek. Itt volt a valóság: a bevonulás. Családok szakadtak el: férj a feleségtől, apa a gyermekétől, gyermek szüleitől.
Nekem is be kellett vonulnom Brassóba, a 24. honvéd gyalogezredhez. Augusztus 8-án kellett jelentkezni az ezrednél.
Augusztus 8-án reggel kimentem a kolozsvári állomásra, vonatra ültem, és elindultam valami új, valami borzalmasan új és szokatlan felé. A felvirágozott és zöldágazott vonat, melynek teteje is tele volt rekedten ordító’ emberekkel, lassan indult.
Én búcsút intettem Kolozsvárnak. A hátam lúdbőrözött.

Forrás:  Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972