Az a helyzet, hogy (bár meglehetősen beszélem és írom is a román nyelvet), az ünnepi jókívánságokkal elég gyakran felsültem.
Gyermekkori játszótársaim között a párhuzamos román osztály diákjait is számon tarthattam, mégis igazából csak a kötelező katonai szolgálatban letöltött csaknem kétéves időszak alatt jutottam el a nyelv ismeretének olyan fokára, ami már-már veszélyes is lehetett a személyiségemre: kezdtem románul álmodni.
Minden nyelv roppantul gazdag, a román is bő tárháza a képi kifejezéseknek, az olyan szerkezeteknek és kapcsolatoknak, amelyeket jó, ha az ember már a gyermekkorából ismer. A vonzatok a magyar fogalmazó tudását is lépten-nyomon próbára teszik. A román szójátékot értők már magasabb fokon értik a csíziót. Aki pedig román keresztrejtvényt is tud fejteni, no, az a császár.
A Boldog karácsonyt!, vagyis Crăciun fericit! nem okozott galibát, nagyjából az sem, ami számos, románul tudó magyarnak mégis gond, és amit a román így értelmez: «Christos a înviat!» (sau «Hristos a înviat!») e o formulă cu care se salută creștinii, în majoritatea țărilor de tradiție creștină. Răspunsul este «Adevărat a înviat!» Vagyis: a Krisztus feltámadott! felkiáltással köszöntik egymást a keresztények, amelyre a válasz: Valóban, feltámadott!
Magyarul beszélő román barátaimnak én még hozzátoldottam ezt: Feltámadt a Jézus, jámbor keresztények, öntözni indultak a kicsiny legények!, elmondván a gyermekkori locsolóverset.
1968 és 1970 között volt egy huncut igazgató-tanítóm, aki a Szeben környéki Szelindekről (románul Slimnic, németül Stolzenburg, szászul Stulzenbrich) faluból származott. Úgy ösmerte erdélyi román anyanyelvét, mint Ion Creangă a maga során a moldvait.
No, vele vettem be először a bogot. Egy közösen átmulatott házibuli után másnap azt kérdete az oskolában, hogy na, miként érzem magam.
Mă simt prost!, sóhajtottam, hiszen hulltam szét a másnaposságtól.
No, mondta a diri. Hogy ne érezd magad hülyének, gyere az irodámba, van egy kis orvosságom.
A mondatom ugyanis kétféle jelentést is hordozhat: 1. amit a domnul director kihallott belőle, és 2.: rosszul, rohadtul, hülyéül, randán érzem magam…
A kicsiny tantestület jót mulatott nyelvi leleményemen, majd átvonultunk a dirihez, és késő délutánig nagyszüneteltünk. (Az iskola tizenhat plusz-mínusz két tanulója kint futballozott vagy röplabdázott az udvaron.)
Azóta igencsak vigyáztam, nehogy belebalgásodjam valamelyik jókívánságomba.
Mégis megjártam. Méghozzá egy másik cimborával, aki mezőgazdász mérnöknek tanult az átkosban, mert otthonról tudta, hogy a gazdaembernek mindig ott az asztalán a lágykenyér, a frissen füstölt kolbász, a fagyos szalonna és a kancsó házibor. Mikor szorult a hurok, úgy lépett ki a fojtásból, hogy beállt szeminaristának Nagyszebenbe, s el is végezte, majd fölszenteltette magát.
Az 1989-es változás már ortodox lelkészként érte.
Ekkor azonban rádöbbent, hogy íráskészsége is van; mellesleg, vagy sem: kevés az olyan újságíró, aki a lelkieket a gazdálkodási dolgokkal harmóniába tudná hozni; neki ez simán ment.
Úgyhogy redáktőr lett, közben szórványparókiákat istápolt, azok árván maradt földjeit műveltette, szép haszonnal. Méhészkedett, árulta a propoliszt, és néha a kurzus ki-kivillanó farkasfogai kedvéért még ellenünk is írt ezt-azt, nem túl nagy meggyőződéssel.
Egyik húsvétkor, a locsolás másnapján szelíden kocsijába tuszkolt, és a lakására hurcolászott. Együnk valamit, fél négykor érte jönnek, megy szluzsbázni a világ végére. Nincsen senki idehaza, kirúghat a hasunk a hámból, mert íme: van füstölt kolbász, sonka, fokhagyma és vereshagyma, zabáljunk be, s örvendezzünk, mert pluszba még igazi küküllői rizlingje is termett.
Ekkor mondtam neki, koccintáskor, hogy Paşte fericit!…Vagyis Boldog húsvétot!
Elpisolyodott, ittunk és falatoztunk, aztán arra kért, beszélgessünk egy kicsit magyarul is.
Meglepődtem, mert a kilencvenes évek elején az efféle gesztus enyhén szólva nem volt túlzottan divatos Marosvásárhelyen. Ám kiderült, hogy közös ismerőseink vannak, sőt egyik unokaöcsém őneki osztálytársa, majd egyetemi társa is vala anno, kincses Kolozsvárott.
Ez a szép szakállas agrárpap olyan ízes küküllői szólásban beszélt magyarul, majdnem mint a régi románok egyike-másika a budapesti parlamentben.
Félórányit dumáltunk, aztán bonyolultabb, vallási jellegű okfejtésbe merült, az már az anyanyelvét igényelte, és a sokadik Pásté féricsit!-emnél megjegyezte: ő mint agrármérnök ennek a kifejezésnek egy másik jelentését is elárulná, hogy megkíméljen mások gúnyos mosolyától, illő bocsánattal.
A paşte (húsvét) főnévnek van azonos alakú testvére, ez az: a paşte (legel, legelész) ige.
Amikor azt mondom, hogy Paşte fericit!, voltaképpen a legel ige felszólító módját használom, egyes szám második személyben.
„Legelj boldogan!”
Illetve: Boldog legelészést kívánok! (Parézz kedvedre!?)
Nem szégyenültem meg, mert igen tapintatosan tanított; úgy érzem, máig kedvel engem. Mikor megtudta, hogy könyveket is írok, kért egyet; bár olvasni sajnos, nem tud magyarul.
De a dédapja a bonyhai gróftól kapta a földjét, ezért is tiszteli a magyarokat.
A vátrások bosszantására, a két laptól közösen bitorolt folyosón találkozván többször is jó hangosan így köszöntött:
„Szervusz, barátom! Isten, áldd meg a magyart!”
(Becsszóra: hosszú d-vel mondta!)
Néha látom a kábelkorcsomában, hívével, ügyfelével beszélget, papírokat töltögetnek, aláírják, majd sietve távozik.
Amúgy köszöntjük egymást, de bratyizás, az már nincsen.
Nem ülünk át egymás asztalához, mert az a kor elmúlt.
És nos mutamur in illis.
Idővel illó, vagyis elillant olajakká válunk.

1. Gergely:
   2014. április 19. 08:10

   Elmúlt az a kor, kár, hogy elmúlt