Önéletrajzi dokumentumregény
– Nem volna kedved napozni egyet a hegyen, Margitka?
– Dehogynem.
Felballagtunk a hegyre, levetkőztünk, és ledőltünk egy bokor tövébe. Öt perc múlva megindítottam az attakot. Kezdtem egy csókkal, folytattam a tapizással. Felülről le, aztán visszafelé.
– Miért nem veszed le a melltartód? Sokkal egészségesebb meztelenül napozni.
Levette. Igaz, csak a melltartóját, de hát az sem semmi… egyelőre. Nem akarok hazudni, csalódtam. Világéletemben rajongtam a nagy mellű lányékért, a Margité azonban egészen pici volt, combja jelentéktelen és a csípője sem úgy ívelt, mint például a Joláné. Esetleg, ha levenném a dresszét is… Ezt már nem hagyta, ráütött a kezemre, mire annyira zavarba jöttem, hogy lefújtam az akciót!
Emma. Róza néni másik kvártélyosa. (Hogy a csudába fértek el hárman egy kamrában!) Ő is a Minerulba járt melózni. (A székelyföldi lányok többsége a vendéglátóiparban, illetve, tehetősebb családoknál, cselédként kereste kenyerét.) Magától értetődik, hogy ez a jány se kerülte el a figyelmem, és egyre többször felejtettem a szememet rúgózó mellein, formás fenekén. Mivel nem ugyanabban a műszakban dolgoztak, délelőtt az egyikkel, délután a másikkal csevegtem. Addig nem is volt probléma, amíg a csevegés szintjén maradtam. A baj akkor kezdődött, amikor megfeledkeztem a mindent a szemnek, semmit a kéznek mondásról. Attól kezdve megkukult, mint a néma levente. Bármit mondtam, kérdeztem, csak elnézett a fejem fölött, és hallgatott. Eleinte arra gyanakodtam, hogy Margit kotyogott rólunk valamit, és most eljátssza nekem az öntudatos nő szerepét. Logikusnak tűnt, és mégsem volt az, mert aki emiatt füstölög, az vagy tö…, sípcsonton rúgja a babáját, vagy kiteszi a szűrét, és többé meg sem ismeri. Emma megismert, sőt, még a kezét sem húzta vissza, ha megfogtam. Ezen túlmenően úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna a szobában. Furcsa. Sehogy sem tudtam rájönni, mi bántja. A végén nem foglalkoztam vele, otthagytam.
Dusi. Cigánylány, bárzongorista, akkora dudákkal, hogy majd kiugrott a szemem, amikor ránéztem, és… Inkább hagyjuk engedelmükkel, még mielőtt Casanovává változnék.
Eddig nem igen esett szó Ghiţăról. Pedig ő volt a legjobb barátom. Csak két házzal lakott feljebb a Calea Romană utcában. Anyja révén kicsit tudott magyarul, ezért az elején még nehezen, de megértettük egymást valahogy. Tőle tanultam meg románul, meg hogy mit jelent az igazi barátság. Prietenul bun la nevoie se cunoaşte: szükség próbálja meg az igaz barátot – szokta mondogatni, amikor valamilyen bajban hozzáfordultam. Vele jártam be a várost, a hegyeket. Még a híres Boli-barlangba is bemerészkedtünk csak mi ketten, egy tintásüvegből eszkábált „petróleumlámpával” a kezünkben.

(Folytatjuk)