I.

Február 15-én délután felszálltam a Bolívar-tér felé járó villamosra, egy Góngora-kötettel, Domingo barátom adta kölcsön; délután három lehetett, hideg volt, és élvezettel töltött el a költő iróniája: ”Úgy tüsszenthet mindenki, ahogy Isten segíti.” Hirtelen látom ám, a középső ajtón felszáll egy faun, hosszú fekete köpenyben, cilinderben, nadrágszárából feketére suvickolt paták lógnak ki, szarva a cilindert vagy hét centire elemeli a hajától, rőt kecskeszakálla lángoló kissöprű. Csúfolkodva rámkacsint, majd visszatűnik a semmibe; az utasok mintha észre sem is vették volna.
Jó két hónap is eltelt már azóta, de a faun ezalatt – meg kell vallanom – számtalanszor befurakodott az álmaimba. Már semmi sem olyan, mint régen, bár ugyanúgy fecserészek a haverokkal a Fekete Macskában, ugyanúgy randevúzgatok Juanitával műszakja végén a Malom Presszó előtt, ugyanúgy próbáljuk magolni Juanitóval az eljárási jogot; mégis mintha valamilyen gettóban laknék a városon belül, ahol én vagyok az egyetlen élőlény, vagy éppen ellenkezőleg, ottfelejtett kísértet lettem egy valóságos hús-vér világban.
A társadalmi bajok robbanásig feszültek, s közben milliókat költöttek arra, hogy kidekorálják az utcákat a világ minden nációjának zászlócskáival az „Arany Szarvas” étterem megnyitására, merthogy Bogotá csöppet sem alábbvaló Párizsnál; igaz, az embereknek nem jut se kenyérre se tejre, és a város hasonnevű folyócskája mindennap visz legalább egy lefejezett és kiherélt hullát.
Ebből a letargiából csak Quevedo versei tudnak időnként kiragadni, meg a Mankós Madám kuplerájában eltöltött viharos éjszakák; azt kívánom szívemmel-lelkemmel, hogy elátkozott poéta legyek magam is, haljak meg tüdőbajban Juanita karjaiban, közben egy szemétkosárban eméssze tűz a költeményeimet, és Rimbaud kacsintson rám a messzeségből. De messze nem erről van szó, csak unom már ezt a rohadt hideget, meg a csúfondáros faunt.
Tegnap, amikor rögzítettem jegyzetfüzetemben aznapi ötleteimet majdani verseimhez vagy elbeszéléseimhez – ez egyfajta szokásommá vált, a gondolatok maguktól jönnek, mintha valamilyen isten diktálná volna őket, szóval akkor megint megláttam a faunt, az ablakból bámult rám, de mire a félelemtől bénultan odatámolyogtam, eltűnt az üvegen túlról.
Később furcsa, szörnyű álmot láttam: dühöngő sokaság hurcolt magával a villamossíneken egy alaktalan emberi hullát, amikor odaértek az Elnöki Palotához, rendőrök és katonák rohantak rájuk, tankok gázoltak az emberek közé, részeg bajkeverők ingüket benzinbe mártották és fölgyújtották a szép belvárosi házakat, az El Siglo szerkesztősége is égett, elszenesedett írógépek zuhogtak a járdára, a gyújtogatók hajigálták ki őket az emeleti ablakokból. A vasboltokat, italraktárakat és ruhaüzleteket a tömeg kirabolta, mindenfelől vér meg pálinka szaglott, többszáz tűzfészek világított az éjszakában, a vilamosokat felborogatták és meggyújtották, a lapos tetőkről és a templomok tornyaiból orvlövészek lőttek mindenre, ami csak mozgott. Délután háromkor jótékony zápor mosta le az üszköt az úttestről meg a járdákról, én meg csak kóvályogtam a Nyolcadik sugárúton a Jiménez út környékén, panziónk is leégett, a tűz martaléka lett szerény könyvtáram és szegényes ruhatáram, és hirtelen megint megpillantottam a faunt, amint rámvigyorgott, de azonnyomban fölébredtem, fogam vacogott a félelemtől meg a hidegtől.
Az ablakhoz vánszorogtam, kint nyugodalmas és tiszta volt a város, lágy napsugarak aranyozták be a cseréptetőket. Egész délelőtt az utcán csatangoltam, győzködtem magam, hogy álmom tényleg csupán álom volt, Eliot versét memorizáltam: „Tenger takarja a házakat / A táncosnőket meg a domb”, az is ebben van, hogy „ez itt a senki temetése, mert nincs kit temetni”.
Déltájban, míg ebédre vártunk, politizálgattunk a Florián-utcai panzióban; José és Luis Enrique a forradalomban hisz, én meg nem tudom, miben higgyek, talán az a legjobb, ha semmiben sem hisz az ember. Az óra pontosan egyet üt, amikor a faun egyszerre ott terem az ajtóban, néz rám és vigyorog, leiramodik a lépcsőn, nagyon unom már ezt a szaros kísértetkecskét, utána vetem magam, az utcán már mindketten eszementen rohanunk, a Jiménez útról bekanyarodunk a Hetedik sugárútra, végigcsattogunk rajta, már majdnem utolérem… állj meg, te rohadt vigyorgó bakkecske, kiverem belőled, mit akarsz tőlem… és lám, megáll, megfordul, és csak néz, néz, ekkor mintha dobütések törnék meg a csendet, valami langyos meleget is érzek, ez visszaránt a való világba.

II.

Ügyeleti napló.
Bogotá, 1948.április 10.
A tegnapi nap folyamán, furcsa körülmények között halálos lövés érte a Nemzeti Egyetem egyik (feltehetően bölcsész) hallgatóját, kinek családi neve García, 20 éves, és fekete garbót valamint barna lenvászon nadrágot viselt. A bűntényt a Hetedik sugárút 14-51. házszám előtt követték el, annál az épületnél, amelyben doktor Jorge Eliécer Gaitán irodája van. Tanúk szerint nevezett diák délután 01.05 óra tájban jött sietve a Hetedik sugárúton, és egy alacsony termetű férfi, sasorral, szürke – csíkos és zsírpecsétes – ruhában, dermesztő hidegvérrel elővette revolverét, és három lövést adott le, amelyek a meggyilkolt személy homlokán, mellkasán bal oldalán és a hasán hatoltak be.
Ezt követően, ahogyan tanúk is állítják, a gyilkos, pisztollyal a kezében déli irányba kezdett futni, de senki sem merte megállítani. A halottkém jelentése megerősítette, hogy az első lövedék az agy tarkó felőli részében állt meg, a második a bal tüdőben, a harmadik pedig szétroncsolta a májat. Az első lövés okozta a halált. A bűntény körülményeit illetően az a leggyanusabb, hogy pontosan akkor történt, amikor dr. Jorge Eliécer Gaitán, dr. Plinio Mendoza Neira, dr. Alejandro Vallejo, dr. Jorge Padilla, valamint dr. Pedro Eliseo Cruz orvos kiléptek az épületből, mintegy 1 méterrel a lelőtt áldozat mögött. Bár dr. Vallejo és a liberális gaitánista mozgalomból néhányan mások is célogattak arra, hogy a merénylet valójában dr. Gaitán ellen irányulhatott, ezt a lehetőséget nevezett politikus maga vetette el, kifejezve azt a meggyőződését, hogy „Bogotában mindenki az ő őrangyala, és nincs olyan elvetemült gonosztevő, aki merényletet követne el az egész nép vezére ellen”.

Az „El Siglo” napilap délutáni különkiadása vezércikkben cáfolta a „kommunista bandák által terjesztett rémhíreket és rágalmakat”, miszerint a Hetedik sugárúti gyilkosság tulajdonképpen sikertelen Gaitán-ellenes merénylet volt. A zavaros bűntény mindenesetre azt eredményezte, hogy dr. Ospina Pérez elnök úr kormánya végül – ha utólagosan is – meghívta a liberális népvezért, hogy szólaljon fel a IX. Pánamerikai Konferencián, amely jelenleg Bogotában ülésezik magas latin-amerikai vezetők részvételével, akik mind nagy várakozással tekintenek a meghívott Marshall tábornok, washingtoni külügyminiszter beszéde elé, arra számítva, hogy az USA esetleg felveti egy – az európaihoz hasonló – gazdasági segélynyújtási terv lehetőségét. A gyilkost egyébként lapzártáig nem sikerült elfogni, és nem sikerült pontosítani a meggyilkolt egyetemista személyazonosságát sem. A fővárosban teljes a nyugalom, Bogotának megérdemelten adta Miguel Cané író-diplomata a magasztos „Délamerikai Athén” nevet.

III.

Vizsgálati jelentés:
A García-ügy
Készítette: Marín őrmester
Lássa: Murillo hadnagy
Kelt: 1948. április 15-én

A szükséges alapvizsgálatokat elvégezvén jelentem Hadnagy Úrnak, hogy a halott a Nemzeti Egyetem jogi karán volt másodéves hallgató, az Atlanti-óceán partvidékéről származott, egyes évfolyamtársai szerint az áldozat „züllött léhűtő és részeges szoknyavadász” volt, aki elhanyagolta egyetemi hallgatói kötelezettségeit, szívesebben látogatta a Hetedik sugárút rosszhírű kocsmáit és kávéházait, valamint a türelmi negyed nyilvánosházait, kiemelten a Mankós Madámét.

Kötődése a kommunista párthoz nem egyértelmű, de számos közeli ismerőse eszement vörös, miáltal feltételezhető, hogy nevezett halála összefüggésben lehet a kommunisták belharcaival, esetleg valamilyen szoknyaüggyel, figyelembe véve az elhúnyt zűrzavaros szokásait. Hadnagy Úrnak jelentem, nevezett Florián-utcai lakását átvizsgáltuk, és a házkutatás során az alábbi tárgyakat találtuk:

1. – 5 db lenvászon nadrág és 4 db garbó trikó
2. – 1 db vászonöltöny, nagyon viseltes és szennyes
3. – 2 pár mokasszin cipő, alsóneműk és zoknik
4. – Különféle személyes tisztálkodóeszközök
5. – Mintegy 20 könyv, szépirodalmi (nekem legalábbis annak tűntek), piros golyóstollal összefirkálva. Hadnagy Úr figyelmét külön felhívom erre: újabb felhasználható bizonyíték lehet nevezett kommunista kapcsolatait illetően.
6. – 1 db felforgató kiadvány, az „Amerikai Kommunista Ifjúság” brosúrája
7. – 1 db vastag könyv az íróasztalon, a 214. oldalnál kinyitva, a címe „Joyce Ulyssese”. Hadnagy Úr, jelentem, feltehetően valami undorító pornográf kiadvány lehet, mert ilyeneket találtam benne: „ez az ember dugott meg”, „üres és meztelen vécékagylók”.
Valamint:
8. – 1 db naplószerű füzet, melyben az utolsó bejegyzés április 8-án kelt, délelőtt 10:30-kor, és ez különösen megragadta a figyelmemet, mert titkosírásra hajazik, melyben kódoltan a hadsereg egyik tisztjének agyonlövéséről esik szó, valószínűleg a bűntény megoldásának a kulcsa is benne van elrejtve, azaz, Hadnagy Úr, a napló szerintem bizonyíthatja, hogy a gyilkosság is ezeknek a rohadt kurva vörös kommunistáknak a számlájára írandó, belső leszámolásaik része. Csatolom a szóban forgó füzetlapot.
Marín őrmester

Csatolmány:
„Április 8. 10.30 óra. 1948.
Ötletek megírandó elbeszélő költeményemhez vagy elbeszélésemhez.
Kép: Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek (tábornoknak) eszébe jutott az a régi (távoli) délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.
Furcsa falu, ahová nem jutott el a történelem.
Kézirat, melyet egy cigány írt; körkörös idő; a nagyanya hangja, ahogy elmeséli a történeteit.
Ideiglenes cím: Ház a …
A KURVA ÉLETBE ! MÁR MEGINT A FAUN !”

Fordította: Szentgyörgyi N. József

 

A fordító megjegyzései (néhány – a nem kolumbiai, illetve a spanyol nyelvet és kultúrát kevéssé ismerő olvasó számára nehezebben érthető – kifejezés, adat, utalás kapcsán, az előfordulás sorrendjében):

– A szerző ezzel az elbeszélésével díjat nyert egy latin-amerikai science fiction irodalmi pályázaton. Azaz: teljes egészében kitalált (fiktív) történetről és személyekről van szó, az esetleges egybeesésekre, összefüggésekre felesleges lenne vélt valóságtartalmakat ráerőltetni.

– Bolívar-tér: Bogotá főtere; a Jiménez út, a Hetedik és az Ötödik sugárút, valamint az Elnöki Palota is a környékén található. Nem messze volt a „türelmi negyed” a nyilvánosházaival. A sakktábla-szerűen, „amerikai módra” kiépített kolumbiai fővárosban a tájékozódást megkönnyítendő a kelet-nyugati irányú párhuzamos utcákat sugárutaknak nevezik, és sorszámmal jelölik, az észak-dél irányú keresztutcáknak viszont nevük van. A sokmilliósra duzzadt Bogotában (a lakosság mára megközelíti a tízmilliót) a bűnöző bandák előszeretettel alkalmazták a lefejezést, hogy akadályozzák áldozataik azonosítását.

– Juanita (Johanna) és Juanito (Jancsi) népszerű spanyol keresztnevek; García – igen elterjedt családnév. A spanyol nyelvhasználatban az apai és az anyai családnevet egyaránt használják, az első az apai családnév – a patroním – ez az „igazi”, ez öröklődik; míg a másik az anyai családnév, ezt a mindennapokban sokszor nem is használják. Ezért a spanyolok sosem hívják – anyai néven – „Lorcának” vagy „Márqueznak” Federico García Lorcát illetve Gabriel García Márquezt; míg a magyarok számára szokatlan, hogy mindkettőjük családi neve tulajdonképpen García. Ezt a magyarok keresztnév-félének érzik, emiatt inkább az „anyai nevet” használják.

– Luís de Góngora y Argote, (1561-1627) a spanyol Aranyszázad legnagyobb lírikusa, Francisco de Quevedo y Villegas (1580-1645) ugyanazon korszak neves költője. A novellában előforduló vers- illetve regényrészleteket – a legutolsó idézet kivételével – „nyersfordításban” közlöm.

– Jorge Eliécer Gaitán, kolumbiai népvezér („caudillo”), 1948. április 9-én irodája előtt meggyilkolták, így a Pánamerikai Konferencián nem tudott felszólalni. Gaitán liberális politikus volt (ez nem a mai „liberális” fogalmat takarja), az éppen uralmon lévő másik nagy párt, a „konzervatívok” elnökének (Ospina Pérez) legnagyobb ellenfele. Különösen népszerű volt a legszegényebbek körében. A (később CIA-ügynökként azonosított, feltételezett) merénylőt a tömeg meglincselte, holttestét végigvonszolták a belváros utcáin.

– Bogotában zavargások törtek ki a Gaitán elleni merényletet követően – a „bogotazo”-nak elnevezett néhány napos rendkívüli állapotot a fővárosban élte meg a fiatal G. García Márquez (ezt részletesen meg is írta az „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet” című önéletírásában). A „bogotazo”-nak több száz halottja és ezernyi sebesültje volt; ezt követően alakult ki az országban a mindmáig továbbélő gerillamozgalom, illetve azóta folyik szakadatlanul a véres polgárháború.

– A kolumbiai kormány a hadsereget bevetve gyorsan és könyörtelenül állította helyre a rendet, különös tekintettel arra, hogy azokban a napokban üléseztek Bogotában a kontinens külügyminiszterei (a remélt latin-amerikai Marsall-tervet az USA végülis nem ajánlotta fel). A bogotái pánamerikai konferencián hozták létre a mindmáig működő AÁSZ-t (Amerikai Államok Szervezete). Az „Arany Szarvas” étteremben tartották a konferencia zárófogadását.

– Az „El Siglo” a korszak jelentős – konzervatív – napilapja volt Kolumbiában, mindenben „kommunista veszélyt” vizionált, még az antikommunista liberálisok – köztük Gaitán – kezdeményezéseiben is.

– A hatalmas (Magyarországnál tizennégyszer nagyobb) területen fekvő Kolumbiában szokás megjelölni a nagyrégiókat: Atlanti-partvidék, Karibi partvidék, Felföld, Orinoco-síkság, stb. A legtöbb nagyváros fennsíkra épült (Bogotá majdnem 3000 méter magasan van), a síkvidéken általában a legszegényebbek élnek.

– Miguel Cané, argentin író, politikus, diplomata (1851-1905), többek között az Osztrák-Magyar Monarchiában is képviselte hazáját nagykövetként. Bogotát úti jegyzeteiben nevezte (enyhe túlzással) dél-amerikai Athénnak.

– „Hosszú évekkel később…” – dőlt betűvel Gabriel García Márquez kolumbiai író híres könyvének, a „Száz év magány”-nak a kezdő sorai, Székács Vera fordításában (a zárójelben szereplő szavak csak e novellában szerepelnek). A Nobel-díjas regény történelmi hátterét a két nagy kolumbiai párt, a liberálisok és a konzervatívok száz éves véres belháborúja adja.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ