Önéletrajzi dokumentumregény

Emlékszem, egyszer – talán 12 éves lehettem – eltévedtünk a Petrozsénytól néhány km-re fekvő híres Boli (betegség)-barlangban. A barlang olyan fél km hosszú, 10 m magas, itt-ott 40 m széles volt középen sebes sodrású patakkal. Éppen a megrongált hídon egyensúlyoztunk, a­mikor Ghiţă kiejtette kezéből a tintásüvegből eszkabált petróleumlámpánkat. Szerencsére deszkához érkeztünk, amiből egyet sem láttunk eddig, ezért úgy haladtunk, mint a vasúti síneken balanszírozó gyerekek.
– Állj! – kiáltott fel ijedten Ghiţă. – Üljünk a deszkára, mert ha innen leesünk, nem tudom, hol fogunk kikötni.
– Úristen! Csak nem a föld alatt?
– Esetleg. Fogózkodj meg jól, és imádkozz!
Odatapadtunk a deszkához, és belemeredtünk a sötétbe.

A Boli-barlang

– Remélem, nincs kígyó a patakban – aggodalmaskodtam.
A barátom nem válaszolt.
– Nem gondolod, hogy tovább kéne menni? – szólaltam meg ismét.
– Menjünk! – fogózkodott belém, aztán, biztos, ami biztos, visszatapogatóztunk a deszkához.
Teltek a percek.
– Most meddig rostokoljunk itt?
– Tőlem kérded? – vontam vállat a sötétben.
– Anyád tudja, hol vagyunk?
– Nem. A tied?
– Az enyém sem.
– Félsz?
– Csak annyira, amennyire egy bányász, ha bennreked a bányában.
– Te már jártál így?
– Én? Soha.
– Akkor honnan tudod, mit érezhet egy bányász ilyenkor? – okoskodtam ostobán.
– Hát csak úgy olvastam. De azért el tudom képzelni.
– Gyere, próbáljuk meg újra!
Lassan, méterről méterre tapogatóztunk előre. Egyszer csak érzem, hogy megcsúszik a kis kopasz.
– Vigyázz! – kiáltottam ijedten, de már késő volt.
Egymást átölelve zuhantunk a patakba.
– Ajutor! Segítség!
Persze senki sem hallotta, a víz meg csak sodort, sodort, de nem be-, hanem kifelé az üregből. Jéggé fagyva, mint két ázott veréb vergődtünk a vízpartra. (Részlet a Petrozsényi gyémántok című elbeszélésből.)

Amint kijárta a hét osztályt, befogta az apja dolgozni. Egy pincében volt a műhelyük. Itt foltozgatták a cipőket serényen, és ezzel lőttek a barátságunknak, tudniillik reggeltől estig gürizett. Egy ideig még hívtam ide-oda. Hasztalan, egyszerűen sohasem ért rá. Elég sok időre volt szükségem, hogy ezt is megszokjam. De hát érthető, nem, ha tekintetbe vesszük, hogy azelőtt szinte reggeltől estig együtt mászkáltunk. No, mindegy, ha nincs kivel, nincs kivel. Keressünk más barátot! Ekkor barátkoztam meg Varga Jóskával, akinek a segítségével lett középiskolás belőlem. Ő sem rossz fiú, és van egy stramm húga is. Igaz, még csak negyedikes, de a zöld cseresznye is megérik valamikor.

(Folytatjuk)