A közösségépítésről, akár a fo­ga­lomról, akár mint cse­lekvési területről, többször írtam. Azt is megírtam már, mennyi­re megdöbben­tem, ami­kor meg­je­len­tek az első ma­gyar­országi közösségfej­lesztő alapítványok kap­cso­latépítés céljából. De hisz nálunk él, léte­zik, működik a közösség – mond­tam meg­lepődve. Aztán néhány év után rájöttem, hogy miként hull szét, ato­mizálódik a társa­da­lom itt is.

Ho­gyan tör ránk egy ide­gen világ! Mert sok min­den hiány­zott és hiány­zik az erdélyi ma­gyar társa­da­lomból, de a közösség élt. Léte­zett. Szabály­o­zott és ha­tott. A ro­konság ro­konság volt, ahogy a sógorság is, koma a koma. És testvér a testvér. Segítő kezük, fi­gyelő te­kin­tetük ott volt vigyázón mögöttünk. Azt is mond­hatnám, a közösségi esz­me léte­zett a leg­utolsó pa­nelházban is. Ha mást nem is, de köszöntek egymásnak az em­be­rek. És ez nem is kevés! Kincs! Olyan, ame­lyet óvni, vigyázni kell. Talán ezt sze­rették bennünk a ma­gyar­országi testvére­ink is, akik Erdélyt járták? És még va­la­mi: rájöttek, hogy itt még él, léte­zik az is­ten­hit. És létez­nek olyan fo­gal­mak is, mint a sze­re­tet, tisz­te­let, önmérséklet, önbecsülés. Erény. Egymásra fi­gyelés. Együttérzés. Törődés.
Ol­vas­tuk és csodálkoz­tunk is raj­ta ele­get, hogy nyu­ga­ton húszéves kortól kilép a családból a gyer­mek, és úgy él tovább, hogy csak mi­nimális kötelékét éli meg a családi kap­cso­la­tok­nak. Aztán el­hi­tették azt a ha­mis eszményt, hogy gyer­mek nélkül tel­je­sebb éle­tet élhet az em­ber, célként határozták meg az önmeg­valósítást mint egyet­len eszményt. Magányossá, érzelmében sivárrá tették az em­bert. Talán va­la­hol, va­la­kik különböző kísérle­tek­nek ve­tik, ve­tették alá az em­bert?! Hogy, miként ju­tott el a világ idáig?
Először el­vették a közösségtől az „ópi­u­mot”, az Is­tent! Az­zal, hogy el­vették az Is­ten eszményét, a vallással együtt el­dobták a hi­tet is. A hit elvételével remény­te­lenné tették az em­bert, aki­nek gond­jai van­nak, és egyet­len reménye az Is­ten­hez for­dulás, az imádság volt. Az Is­ten­nel együtt ki­dobták a közgon­dol­kodásból a tízpa­ran­cso­la­tot is. El­vették azo­kat az értéke­ket is, amit hir­de­tett a ke­resztény vallás. Az önmeg­tartóztatást, fe­le­barátod sze­re­tetét, tisz­te­letét stb.
Aztán el­vették az egyéntől a családot mint óvó, féltő, meg­tartó közösséget. Megszüntették a család, az apa, anya, gyer­mek szentháromságát. A család szétverésével nem­csak a férjet és fe­leséget száműzték a családból – magányossá tették a gyer­me­ket is, el­vették a létbiz­tonságát, az apa, anya fo­galmát, a szülőt mint mintát. A sze­re­tet fészek­me­legét. De a családdal együtt el­vették az egyéntől a ro­konságot, a sógorságot, a ko­maságot is. Az esküvő szépségét. A la­ko­da­lom, ke­resz­telő közösségformáló sze­repét. A kalákát. Aztán el­vették a ro­hanással a sze­rel­met… A nyu­ga­ti társa­dal­mak vi­szont a magányért cserébe meg­kapták a pénzt, s vele a fo­gyasztást mint a lét egyet­len örömét. A széthullt családok­kal nőtt a fo­gyasztás, külön lakások kel­let­tek, külön autók, külön tévé, mosógép stb. Per­sze ez­zel egy időben meg­kapták a magányt mint létformát. Az önemésztést mint lassú halált.
S mert min­den vágyat elérhetővé tet­tek, ez­zel el­silányították az em­ber érzéseit.
Le­szok­tat­tak a gon­dol­kodásról.
Majd ami­kor a közösség atom­ja­i­ra hullt, már a társasházban sem köszöntek egymásnak az em­be­rek – hogy ne sértsék egymás személyiségi jo­ga­it.
És most el­ve­szik a pénzt…
Cip­rus­sal bekövet­ke­zett az, ami ed­dig elképzel­he­tet­len, szin­te hi­he­tet­len volt! El­vették a fel­hal­mozás iránti vágyat mint önmeg­valósítást, amely a társa­da­lom mo­tor­ja volt. Hisz mi lesz a társa­dal­mak­kal, ha nem védik a magántu­laj­dont? Az­zal, hogy a nyu­ga­ti társa­dal­mak­ban, talán először, el­vették, megszüntették a magántu­laj­don védelmét, olyan irány­ban nyi­tot­tak, ami ed­dig elképzel­he­tet­len volt. A kérdés ezek után, hogy még sza­ba­don mo­zog-e, a saját el­vei sze­rint működik-e a pénz?
És kérdés az is per­sze, hogy egy hiánnyal küszködő társa­da­lom­ban ezek után még létez­het-e a li­be­ra­liz­mus? Vagy az csak a jóléti társa­da­lom­ban működik? Kérdez­hetném úgy is: ami­kor a szükségle­tek nem elégítődnek ki, létez­het-e még li­be­ra­liz­mus? Vagy a társa­dal­mi válságok újra­fo­gal­mazzák az Is­tent?

Forrás: eirodalom.ro

1. Elekes F.:
   2014. április 22. 21:00

   Tökéletesen igazad van: az ember ma nem más, mint egyszerű adófizető.

2. Gergely:
   2014. április 23. 07:22

   Azért ez nem ilyen egyszerû… És az „elvették” nem úgy történik, hogy egy erõs kéz, egy diktátor vagy erõskezû politikus parancsára törtenik minden, hanem hogy a társadalom változik. Nem véletlen, hogy Kelet-Európa hasonul a Nyugathoz, és nem fordítva. Nyilván van jó és rossz oldala a változásnak. Ami pedig az istent illeti, härom sorral nem lehet elintézni a kérdést. Értem én nyilván a szerzõ aggódását…