/Vadmalac-félperces/

Vadmalac várt türelmesen. Teltek az évszakok, mintha az élet vonult volna el szeme előtt, néha megsárgult levelekkel havazott.
“Mire vársz?”, kérdezte tőle a komája, de Vadmalac nem válaszolt, megőrizte magának a titkot. Ha kételkedett maga is, senki nem tudta meg.
“Legalább bevehetetlen az a vár?”, próbálta bosszantani a komája, de Vadmalacot nem lehetett. Hozzászokott már ezekhez a faksznikhoz, az intelligenciaszinthez, volt ennél alacsonyabb is. S ahogy arcán mélyültek a ráncok, már válaszolni is tudott rá:
“Be-hehehe.”