Többek között én is elolvastam a „Cuvantul liber” marosvásárhelyi újságban (2014. április 16) közölt, szoborállító vitával kapcsolatos cikket, melyet a FCRHCM sajtóosztálya állított össze. A valós és dokumentálható vádak mellett – szerintem – rágalmazásnak számít azt állítani Sütő Andrásról, hogy nacionalista volt, gyűlölte a románokat. De ezt a felháborító rágalmazást nem nekem kellene megcáfolnom, hanem azoknak a román íróknak, akikhez baráti viszony kötötte és a Román Írószövetségnek, melynek tagja volt. De várhatunk-e ettől az írószövetségtől ilyen állásfoglalást, egy olyan írószövetségtől, mely a nemzetiségi elnyomás évtizedei alatt, 1918 után napjainkig, nem akarta észrevenni a nemzeti kisebbségek másodrangú helyzetét? Ám a nemzetiségek elnyomását bíráló román írók tiltakozásaival sem dicsekedhetünk. Ennek ellenére Sütő András is vállalta, többedmagával, az írószövetségi tagságot, ami eléggé tanúskodik azok ellen, akik nacionalistának nevezik, akárcsak az a tény, hogy fiatal korától tagja volt egy nemzetiség-elnyomó politikát folytató nacionalista pártnak, a Román Kommunista Pártnak és nagy nemzetgyűlési képviselőként egy olyan pártállamnak, amely a munkások, parasztok, értelmiségiek államának titulálta magát, de a valóságban gazdaságilag és szellemileg is elnyomta őket, miközben a vezető politikai, állami, katonai, belügyi, értelmiségi arisztokrácia a jólétben dúskálhatott.

A magam értékelése szerint az ún. romániai szocializmust államkapitalizmusnak nevezem, mert 1948-ban a főbb termelőeszközök államosításakor a kizsákmányolást is államosították. Címezhetjük ezt a társadalmi rendszert még baloldali nemzeti szocializmusnak is, amely a diktatúrával kelt egybe, egy olyan diktatúrával, amelyet még rabszolgatartó jelzővel is minősíthetünk, mivel emberkereskedelemmel foglalkozott. Talán kétszázezernél is több zsidót és németet adott el a zsidó és a német anyaországnak. Egy ilyen társadalmi rendszerben egy könyvkiadó, egy rádió, egy tévéadó, egy folyóirat, egy újság vezetője, főszerkesztője is csak olyan személy lehetett, aki ellenőrzött hűségesnek bizonyult. Ha bebizonyosodott a folytonos szekus ellenőrzés idején, hogy hamis a hűsége, menesztették, vagy még ennél is rosszabb jövőre várhatott. Sütő András, mint politikus, a diktatórikus rendszer kedvence volt, majd kegyeltje lett. A szocialistának is nevezhető „Új élet” főszerkesztőjeként megtartották.

A kiváló drámaíró és széptollú írásművész más lapra tartozik. Az igazi műalkotás előbb-utóbb túléli az író politikai botlásait. Őt ezután is szeretni fogjuk, szeretni fogom. A szobrot csakis a szépnyelvű író érdemelné meg. Bár élesen elhatárolom a tévedőnek tartott politikus és jelentős író tevékenységét, az én gondolkodásmódom és lelkem azt sugallja, hogy az egykori párttagoknak, besúgóknak és szekusoknak ne emeljünk szobrot. Marosvásárhely nagyjai között elég sok olyan személy van, akik már mentesíthetők napjaink nacionalista és politikai tusakodásának kereszttüzétől. A könyvtáralapító Telekire, a nyelvművelő Aranka Györgyre, a zenélő kút mesterére, Bodor Péterre, Kemény Jánosra, az irodalom és a színházak mecénására… gondolok. Igaz, hogy Kemény János is ott volt, de óvatosan nyilatkozott 1956. november 2-án azon a marosvásárhelyi pártdiktálta találkozón, melyen Sütő András bőbeszédű, meggondolatlan hozzászólásában – többek között – nyilas és fasiszta ellenforradalomnak titulálta a magyar forradalmat. (Pál-Antal Sándor: Áldozatok- 1956, Mentor Kiadó. Marosvásárhely,2006.224-246.o.) A színház előtti térre mindenképpen a nagy áldozatvállalónak, a románok által is tiszteletben tartott Kemény Jánosnak kellene szobrot emelnünk. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy félezer éve lobbant lángra Dózsa parasztháborúja. „Szellemét a tűz nem égeté meg”, és ez a tűz még mindig ég és ki tudja meddig. Intő példa magyar és román politikusok és az európai parlamenterek számára egyaránt, mint ahogy az volt és az maradt a hatalom politikai és gazdasági birtokosai számára ötszáz éven át. Dózsa Dálnokon született, de ifjúságát megyénkben, Makfalván töltötte. Egy olcsó egyházat és államot célzó reformkísérlete, ha nem is tőle származik az ötlet, ahogy legdokumentáltabb monográfiaírója, Márki Sándor sejteti, napjainkban is figyelmet érdemel. Hiába váltották egymást a különböző társadalmi rendszerek, emlékét nem tudták kitörölni. Költemények, eposzok, könyvek, tanulmányok, opera, film, dráma, táncjáték, utcanevek, szobrok beszélnek erről az európai hírnevű középkori székely személyiségről. A Dózsa György utca kezdetén, az aluljáró fölött méltó helye lehetne egy olyan szobornak, mely a bal kezével figyelmeztet, míg a jobb kezével a hüvelyéből félig kihúzott kardja markolatát fogja. Talán a románokkal közösen is tiszteleghetnénk az ő szobra előtt. Megérdemelné, megérdemelnénk.

1. Csifó János:
   2014. április 25. 17:19

   Csak arra szeretném felhívni a figyelmét annak a FCRHCM sajtó társaság figyelmét . akik amúgy sem olvassák a Weboldalt, de hozzáteszem. hogy ugyanúgy mindazt. amit Sütőről összehordott, le lehetett volna Mihail Beniucról, aki köztiszviselői és pártfeladatokat látott el , Mint Sütő András. akit az ivói tanyáját szekus hadsereg figyelte rendszeresen, nem úgy Beniucot. aki viszont rég szobrot kapott a Bánságban Kérdem én milyen alapon vonja felelősségre Sütőt egy polgár mester , ezen szavakkal- hozzávetőlegesen – miért nem állt ki Sütő az északerdélyi románok és zsidók üldöztetése ellen ? Kérdem én polgármester úr tudja ön, hogy1940 ben 13 éves volt Sütő András. Még Önt sem üldözhették, mert csak 16 évvel később született. Az alaptalan vád nem való egy város vezetőhöz, hogy finoman fogalmazzak és ne hozzam szóba a magyarellenes kirohanásait.