India, vagy ahogyan saját magát nevezi az ország, Bhárata, azaz a mitikus Bharata király földje tele van felfedezésre váró kincsekkel. Magam indológusként elsősorban annak több száz éves szellemi értékeit kutatom: a gyarmatosítást megelőző évszázadok irodalmát, melyet manapság már egyre kevesebben értenek, és amely félő, hogy néhány reprezentatív alkotásától eltekintve, egy-két emberöltő múlva feledésbe merül. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a kilencvenes évek elején két idős tanítómester is elfogadott, hogy India gyarmatosítás előtti hindi irodalmát személyesen tanuljam tőlük. Szomorúak voltak, hogy nem akad indiai, akinek tudásukat továbbadhatnák, és ezért gyakran napi teendőiket is félretéve tanítottak engem. Sajnos, 2005 nyara óta egyikük már nincs e világban. Én pedig, noha tudásuknak csak apró foszlányait birtoklom, hivatalos tanulmányaim befejeztével mégis tanári állást kaptam Oxfordban.
Mióta ismét Európában vagyok, indiai útjaim általában egy-két nyári, pontosabban indiai esős évszakbeli hónapra szorítkoznak, és bár továbbra is igyekszem tanulni régi és új tanítóimtól, egy-egy utazás most már sokszínűbb, és a szellemi kincskeresés anyagi vonatkozást is kapott.
A magyarul legismertebb Indiáról szóló regényes útleírás, a rendkívüli élményszerűséggel megírt Bengáli tűz azt sugallja, hogy nincs találkozás Kelet és Nyugat kultúrái között. Ez a hozzáállás nem egyedi. Hasonló például a végkicsengése az Indiáról szóló egyik legnagyszerűbb angol regénynek, E. M. Forster Út Indiába című könyvének. Magam is éreztem a két kultúra közötti távolságot, de kezdettől fogva az mozgatott, hogy milyen nagyszerű dolog ezt a távolságot áthidalni. Az indiaiakat nem nézem le a náluk gazdagabb, sokat utazó fehér ember szemével, de ugyanakkor nem is idealizálom őket.
Első utamtól fogva otthonosan mozgok Indiában, és sokkal inkább otthon érzem magam benne, mint akár a hozzánk közeli Ausztriában. Az országban való jelenlét természetesen nem azt jelenti, hogy megpróbálok hasonulni az indiaiakhoz. A bőrszín miatt ez eleve lehetetlen, és maguk az indiaiak is nevetségesnek találják az indiai ruhát viselő európait. Általában tudom, hogy tiszteletből hol kell levenni a cipőmet, mit szabad megérintenem, és mit nem; értem gesztusaikat, és gyakran ösztönösen magam is használom őket. Tudom, hogy nem tiszteletlenség, ha valaki böfög, vagy ismeretlenül is lapozgatni kezdi egy pillanatra letett könyvemet. A kapcsolat alapja egyrészt a kölcsönös tisztelet, másrészt az, hogy az ember tisztában van saját helyével. Paradox módon az indiaiak akkor fogadnak el, ha én elfogadom, hogy ebben a szigorúan hierarchikus kultúrában mindig is külföldi maradok.

Iránon és Dubain át

2002 augusztusának első napjaiban Ferihegyen valahogy megzavarodott a rendszer az útvonalamtól: Budapest-Milánó-Teherán-Dubai-Delhi. Teheránig az Alitalia, utána pedig az Emirates légitársasággal. Két asszisztens mintegy húsz percig bogarászta a számítógépet, mire sikerült egyenesen Delhiig feladni a csomagomat.
Milánóig a már megszokott európai módon unalmas volt a repülés. Nagyjából három órával a teheráni gép előtt érkeztem meg. A mi terminálunkról épp ez a járat lesz az utolsó, este 11-kor. Iráni arcokat kerestem, de bizonytalan voltam. Sokan megkülönböztethetetlenek a délolaszoktól. Félre is húzódtam egy távoli sarokba. Egy óra múlva kaptam csak fel a fejem az első perzsa szavakra. Mikor visszamentem a B1-es kapuhoz, a környék már megtelt perzsákkal. Egy-két nőn még fejkendő, hedzsáb is volt. Mégis olyan sok volt a fedetlen fejű nő, hogy gyanakodni kezdtem, ennyien mégsem lehetnek szicíliaiak egy teheráni járaton. Voltak teljesen magyaros külsejűek is köztük. Egyikük csontos, bajuszos arcával épp egy barátomra emlékeztetett. Még a fehérebb bőrű gyerekek is perzsául játszadoztak.
Most már látom, hogy az irániak gesztusai teljesen mások. Ráadásul mindenki halkan beszélget egymással. Mellém is letelepedik egy család. A férfi farmerban, az asszony feje fedetlen, a két gyereknél két egyforma videojáték. Rám se hederítenek. Elcsípek egy-két szót a beszélgetésükből. A kisebbikkel összemosolygok, és megkérdezem, hogy hívják. Ő néz egy nagyot, és odébbáll. Nem sikerült az első kapcsolatteremtés! Az akcentusom ijesztette meg, vagy csak szégyellte magát egy idegen előtt?
Beülünk a gépbe. Szinte csak irániak vannak körülöttem. Egy, a fellengzős Humájún nevet viselő afgán-tádzsik mellé kerülök. Gyermekkorában menekült Hératból az iráni Mashad zarándokvárosba. Már bejárta a fél világot, és hét éve Németországban él. Mikor úgy látja, hogy valamit nem értenék meg perzsául, német és angol szavakat elegyít a beszédébe. Humájún először egy szállodában dolgozott Németországban, most fogorvos-asszisztens, és szeretné elvégezni a fogorvosit. Elég hamar a lányoknál köt ki. Volt három évig egy Csilla nevű félig magyar barátnője, akit Németországba érkezésekor sokat támogatott. Szerette volna elvenni, de lengyel anyja nem engedte hozzá egy muszlimhoz. Csilla fényképe még mindig ott van Humájún müncheni szobájában.
A gép leszáll Teheránban. A repülőablakon át látni a kopár Alborz hegységet. A nők nevetgélve terítik fejükre a kötelező kendőt. Még az európai nőkből is perzsa lesz, mert a külföldiekre is vonatkozik e szabály. Az, hogy az utolsó pillanatig vártak a hedzsáb felvételével, jelzi: egyáltalán nincs kedvükre az előírás. Humájún bemutat két hedzsábos hölgynek, és megdicséri a perzsatudásomat. Egyikük megkérdezi, “tanhóhasztid?”. Nem értem. Humájún lefordítja: “tenhá hesztíd?” azaz egyedül vagyok-e.

(Folytatjuk)

* Forrás: Kalandozó – ÚMSZ, 2005