A reptéren mindenki beáll az útleveles sorba. Én azonban most nem megyek ki a városba. Egyszeri belépésre jogosít a vízumom, és a visszaútra terveznék két heti iráni tartózkodást. A tranzitváróteremhez igyekeznék, de egy rendőr mégis az útlevélvizsgálóhoz küld. Szólok egy másik rendőrnek, aki aztán elkéri az útlevelemet és a jegyemet. Magyarázom, hogy nem akarom most felhasználni az iráni vízumomat. Felküld a tranzitváróterembe, hogy ott majd visszakapom a papírjaim. Ott is megkérdezem a rendőröket. Most már a jobb megértés kedvéért angolul. Egy kis távbeszélőzés után közlik velem, hogy indulás előtt egy órával kapok vissza mindent.
Lassan sikerül megkülönböztetni a sárgainges rendőröket a kékinges vállapos reptéri alkalmazottaktól. Egy repülőtéren sem láttam ennyi rendőrt. Néhányuk övén bilincs. Irán olyan híres a sok rendőrről, hogy még az útikönyv is ellát tanácsokkal letartóztatás esetére. A letartóztatás oka lehet valamely gyanú, vagy egyszerűen csak az, hogy a rendőr meg akarja mutatni, milyen fontos ember is ő. Azt tanácsolja, legyünk mindig udvariasak, és mutassuk ki a rendőrnek, hogy tudatában vagyunk az ő jelentőségének. A sok rendőrből egyébként még előnye is van az országnak. Rendkívül alacsony ugyanis a bűnözési ráta.
A gép fél óra múlva indul, már szólították az utasokat is a repülőhöz, de az útlevelemet még mindig nem adták vissza. Egy rendőr végig a kezében tartotta. Láttam, hogy kiállították a beszállókártyát is. Mikor rákérdeztem, azt mondta, hogy üldögéljek türelmesen. Az útikönyvemben olvastam, hogy az irániak imádják maguknál tartani a külföldiek útlevelét a szállodákban, ezért aztán nem is izgulok. Ha ez a kedvtelésük, váljék egészségükre! Hasham, egy Philadelphiában tanuló, most Kazahsztánból Pakisztánba hazatérő fiú már nem ilyen nyugodt. Próbálunk utánajárni a dolgoknak. Közben egy légikísérő elejt egy megjegyzést, hogy több utas van a repülőgépre, mint amennyi befér.
Aztán végül mégis visszakapunk mindent a beszállás előtt, és kerül helyünk is. Valamit kérdezni akarok egy hedzsábos repülőtéri alkalmazottól perzsául, de szól, hogy nem érti a nyelvet. Ő már az Emírségekhez tartozó arab. Rajta kívül más arab alkalmazottat már nem látok a gépen. Érdekes módon úgy látszik, több külföldi dolgozik az Egyesült Arab Emírségekben, mint arab. Az európai légikisasszonyok fedetlen feje lenge öltözéknek tűnik a kötelező perzsa hedzsáb után. Az Emírségek légitársasága jórészt európai és délkelet ázsiai légikísérőket alkalmaz. A kapitány bemondja, hogy ezen a járaton a főbb európai nyelvek mellett beszélik a finnt és a románt is. Arabot még a repülőgépből kilépve sem látunk. A gépellátó technikai személyzet indiai. Őket pillantom meg először a repülőből kivezető folyóson.
Kelet-Európában észre sem vettük, hogy nemcsak nálunk fordult nagyot a világ! Nyugaton az ázsiaiakat általában olyan munkákra alkalmazzák, amit fehér ember már nem akar elvégezni. Itt az arabokat szolgálják a külföldiek, még a fehérek is. Az Emírségeket gazdag országnak tartják. Légitársaságukat pedig tavaly a világ legjobbjának kiáltották ki. Hasham szerint az első Öböl-háború óta az ország jobban áll, mint Kuvait. Sok idegent alkalmaznak, de senkit nem engednek letelepedni. Nyugdíjas korukra vissza kell térniük saját országukba. Feleségüket magukkal hozhatják a vendégmunkások, de fiúgyerekeik csak 18 éves korukig maradhatnak, lánygyermekeik pedig házasságig. Hasham szerint ezért nagyon kellemes dolog ellátogatni egy arab diszkóba, mert mindig több a lány, mint a fiú.
Egy keleti országba érkezőt mindig az öltözetek idegensége ragad meg először. Én is örvendek a sokszínűségnek. Míg Iránban a kötelező hedzsáb fedetlenül hagyja az arcot, az arab nőket általában teljesen lefátyolozzák. Csak a szemük látszik ki. Van, aki szemüveget hord az arcát eltakaró fátyol fölött. Ám kendős, burnuszos arabokat csak a hipermodern lapított óriáscső formájú reptérépületben pillantok meg. Két fajta van belőlük: az egyiknek fehér kendője van, a másiknak kockás, mint Arafatnak. Mi Európában egy ilyen kendős sivatagi arabhoz tevét asszociálunk. A rövid dubai vizit alatt látom, hogy mennyire elmaradott romantikus arabképünk van: inkább mobiltelefont kellene. Egy helyen egyszerre három fehér kendős tűnik fel. Ellenőrzésre kérik az útlevelemet és a beszállókártyámat. Ez egyenruha volt, vagy talán csak az európai öltöny arab megfelelője?
Hashammal összebarátkozom, és együtt töltjük az időt Dubaiban. Dél van, és a gépünk csak késő este indul. Megpróbálunk kimenni a városba, de magyar állampolgárnak vízum kell. Hasham felfedezi, hogy harminc dollárért van vízum nélküli körút is, és ő már jelentkezett is rá. Én is csatlakozom, de kiderül, hogy legalább négy ember kell. Egy ideig várunk, aztán bemondatjuk a hangosbeszélőn, hogy turistakörút indul Dubaiba tranzitutasoknak. Erre sem jelentkezik senki. Aki járt Dubaiban, azt mondta, nem érdemes megnézni, mert csak egy hirtelen felfejlődött kereskedőváros, aminek csak egy kis múzeuma van, és az is kunyhóra hasonlít. Hasham közben elmondja, mennyire élvezte, hogy Kazahsztánban járt. Különösen, hogy a fiúk szabadon érintkezhetnek a lányokkal, és akár az obszcenitás határát súroló játékokat is játszhattak, bár ő már nem vett részt a haladóbb változatokban. Úgy megszerette a törököket, hogy jövőre elmegy egy évre Isztambulba törökül tanulni…

(Folytatjuk)

Forrás: kalandozó – ÚMSZ, 2005