VÉGH GYÖRGY

Nevét, alkotó pályafutását számontartja ugyan a lexikális emlékezet, de egyre többször visszatérő vélekedés az, hogy művéhez képest egyik méltatlanul elfeledett tagja a nyugatosoknak. Élete ívbe fogta a huszadik század legjavát (1919-1982), s hogy ritkásan emlegeti az irodalmi emlékezet, némileg rajta is múlott. Képességeihez képest viszonylag túl könnyen feladta lírikusi mivoltát és inkább a műfordítással, regény- és memoárírással, gyermekirodalmi művekkel töltötte ki alkotó idejét. Filmesnek indult, de írói társaságba keveredvén, eljegyezte magát az irodalommal. Élete végéig szabadfoglalkozású szerző volt. A MEK-be felkerült, 1984-ben posztumusz kiadott összegyűjtött verseinek kronologikusan összeállított kötete lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a világon bárhonnan, egy kattintással elérve, nyomon követhessük témaérzékenységének alakulását.

Egy 1941-ben írt, de csak jóval később megjelent kötetének (Pillangós őszök) végén így mutatkozott be:

„VÉGH GYÖRGY (1919-19..) magyar költő és gondolkodó, álmodozó és apostol, csodagyermek és kalandor, szenvedélyes franciakrémes-evő, vértanú és forradalmár, arkangyal és eszelős, próféta és talán nemi tévelygő, aki itt jár a földön, de mégis az egekben van”. Érdemes mindezt kiegészíteni a Magyar Életrajzi Lexikon rá vonatkozó szócikkével is.

Fiatalságát több, hangsúlyos érzelmi veszteség tölti ki, ezeknek ad hangot meglehetős gyakorisággal. Játékos hajlama mindvégig jelen van költészetében, de az idő teltével érzelgőssége, erősen nyugatos líraisága szatirikus szikársággal párosul. Élmény volt elmerülni a múló idő ívén át alakuló versvilágában, az érzelmes kezdetektől az erdélyi (borszéki) élmények túlfűtöttségén át groteszk verskísérleteteiig, illetve a pálya önvizsgálatában kulcsszerepet játszó önarcképéig, amelynek józan őszintesége visszahozza Végh Györgyöt abba az irodalmi vonulatba, amelyből személyes körülményei, lelki öröksége ideig-óráig félresodorták.

„Mindenki önmaga legsúlyosabb keresztje.” – az általa ekként megfogalmazott aforisztikus tanulsággal lesz teljes Végh György megfakult, e felidézéssel élénkíteni remélt portréja.

Cseke Gábor

*

Hófútta pesti utcán
Hegedűs Zoltánnak

És megyünk mi vígan a télbe,
a nedves járdán cuppog a régi cipőm,
s mondjuk: Kosztolányi ha élne,
most kószálnánk véle e téli időn.

Szájamról mint hűs tej csorog le versed,
mit szavalva sivítok a szélnek,
s a körúton bámul a bamba tömeg;
nini: bolondok, rímbe beszélnek!

Kibuggyan számon szeretőd neve: Eszter,
szemedbe felvillan a tünde alak,
és látom én is, keblén aranykereszttel,
mikor ringott haján a szalmakalap.

És megyünk mi vígan és fázva,
zilált hajunkra halk eső pereg,
a fák ágain mintha szél hárfázna
– köröttünk oly búsak az emberek…
(1938-1941)

Szeleburdi vázlatok

Mióta könyvek árnyékában élek,
sohasem hoz virágot almafám;
pedig tudom, hogy a hattyúk fehérek,
s hogy sírni kell a mások bánatán.
*
A zöld magányt mindig nagyon szerettem,
de álmaimból mégis lepke lett –
hiába őriztem jázmin keretben
két bolyhos kiscicát ágyam felett.
*
A fagy fehér falkája jár nyomomban
s a farkas szél üvölt, ó Február –
ki egykor egek hajlatán lobogtam,
lehulltam, mint a szárnya-tört madár.
*
Szobám úgy úszik most az éjszakában,
mint puffadt, zöldes-sárga vizbefult –
ha hinni tudnék bármilyen csodában,
nem volna tán az ég ilyen borult.
*
A ráckirály fácánt evett az éjjel
és kardját reggel nem kötötte fel –
most hetven koldus mandarin fejével
labdázik, míg a bíbic énekel.
*
Ha meghalok, más lesz aztán a hajnal:
szegfű-színű, vagy tán akác-lila,
s jajongva sírom: Anna, Anni, Anna,
szeretlek Anni, Anna-Mária.
*
A csók elől elfutnak, mint az őzek,
a csipkés lányok és az asszonyok –
fölöttem ősz galambok kergetőznek,
mivel a Semmi partján ballagok.
*
Amennyi könyvem, annyi tarka álom
úszkál hanyag szobámban szerteszét –
jaj, réges-régen elmúlott karácsony,
nem érzem balzsamos lehelletét.
*
Egy szőke-szőke lányt szerettem ősszel,
nedves szemét s barack-szagú haját –
már nincs sehol: elszállt talán az ősszel,
vagy elhervadt, miként az ifjuság.
*
A szilvafákon rózsa nyílik éjjel,
de mégse hoz virágot almafám –
mert ránézett világtalan szemével
egy tündér-volt, elátkozott leány.

(1941-43)

Borszéki napló

Borszék, nyurga fenyőidet
őrnek tűzte az Úr nagy hegyeid köré,
s felhőket boritott reá,
csak hogy kárt ne tegyen benned a napsugár.
Prémes télikabátban és
lábzsákban vacogok tíz takaró alatt,
s mindezt július elsején,
mert van pajzsmirigyem, van bizony, üsse kő!
Majd csak dundi leszek megint;
mindent összeeszem: birkagulyást, csuszát,
pezsgő borvizet öntve rá,
hogy megtöltsem imígy rég lötyögő ruhám.
Tündér errefelé nem él,
annál több divatos pesti leányka jár
nadrágban s csicsereg-fecseg
sok tücsköt-bogarat, kedvesen-ostobán.
Borszék, béna rabod vagyok,
átkos pajzsmirigyem járma alatt nyögök
s zúgó börtönöm ajtaját
nem nyithatja ki kulcs, – s bűvige sem talán.

(1941-43)

Búcsú Borszéktől

Borszék! Tündérmeséim életrekelt világa!
Bűvös szellem-palackom! Szikrázó Bagdadom!
Ikrás csönded zúgását többé nem hallhatom,
Kedves, örökre elrejt a nyár kék csillogása!
Borszék, melyik tündérlány tűzött szirmos hajába?
Jaj, merre vitt a Szellem? hol vagy: míly csillagon?
Fenyőid nem felelnek: elnyelt a mély vadon,
S villáid elröpültek az Éj varázs-szavára…
Szerettelek, bevallom; csodáltam szőkeséged:
Szellőid táncrakeltek, mint bánatos szirének,
S pilláimra szálltak este a lándzsás csillagok.
Nárcisszal, hóvirággal várlak, Királyi Kedves,
Hajolj egyszer, míg alszom, riadt-nehéz szivemhez
S halotti nyoszolyámnál lobogjon illatod…

(1941-43)

Mutatvány a cirkuszban

– – – – – És míg zengett a szakszofon és pergett a dob,
az igazgató újabb ráadást adott.
– Akkor hát lépjen egy bohóc elő!
S egy kóc-evő
földig hajolva jött elő s fejét levette:
de nem volt semmisem megette.
És úgy állt ott, fejnélkülivé válván,
zöldben, mint egy megsérült inka-bálvány.
S miközben néhány tréfát mondott,
eldobta a fejét, mint egy korongot,
s majd mint egy futball-kapus, ki épp fejel,
a visszatértet szökve kapta el.
S búcsúzóul, ahogy a sapkáját vette le,
a feje megint csak lejött vele.
S ezzel vége volt az előadásnak.
*
De a bohóc nem ment be másnap,
mert beleszeretett egy szőke lányba,
fejét így elveszítvén vén korára.
Aznap cirkusz helyett ő nyugalomba
ment, s így a műsoruk azóta csonka.

(1948-72)

Három vak egér

Vasárnap három vak egér:
egy fekete, egy szürke, egy fehér,
kiknek a bajszuk összeér,
sajtot szerettek volna venni
(enni),
de mikor ráültek egy kőkemény fapadra,
ott ültek sokáig hozzája tapadva,
mert nem látták rajta, hogy: “FRISSEN MÁZOLVA!”
S ekkor a háromra derűsen rászólva
elgurult előttük egy vidám sajt ott
s az éhesek előtt gyorsan tovahajtott.
Azóta három vak egér:
egy fekete, egy szürke, egy fehér
egy padra ráragadtan, éhenhalva üldögél.

(1955)

Triolett egy találkozásról

Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
talán szívünk jelezte csak:
nem is gondolkodtunk szavakban.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan.

(1948-72)

Önarckép, túl a férfikor delén

Napfény, derű kevés. Annál több éjszaka.
Sok nekilendülés. Torzók. Ritkán egészek.
Vad ujjongás helyett: avar-ború-enyészet.
Magány. Depresszió. Neuraszténia.

Mellőzöttség. Kétség. Erő, küzdés soha.
Buddhás köldöknézés. A gyáva is merészebb.
Élet-távol, halál-közel: közöttük ing a mérleg.
Írásra béna ész. A semmi ostroma.

Van fény, tudom. De csak homály teng-leng agyamban.
Hetedizigleni apai-ősi átok.
Roncsolt idegrendszer. Rongy frontátvonulások.

A többi csúcsra ért. És én meg lent maradtam.
Sorsom hová vihet? A mélybe. Vagy semerre.
Mindenki önmaga legsúlyosabb keresztje.

(Szigliget. 1972. május)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ