A párizsi rokkant

A párizsi rokkant újdonatúj géplábával vígan kopog a nagy körúton, ott, ahol a legtöbb ember csetlik-botlik, siet, rohan, ácsorog vagy sétálgat, egy kis napfényt lesve.
– Ó, milyen jó, hogy géplábam van!… és hogy az egyik karom is hiányzik, tehát a biztonságom már tökéletes!… – hálálkodik magában a sorsnak. – Nem kell többé a sárban aludni; nem kell álarcot tenni a fejemre és ezt az álarcos, vigyorgó fejet jobbra-balra kapkodni; nem kell rettegnem, mint ezeknek a szegényeknek, akik itt nevetgélő asszonyok mellett mosolyognak, és akiket talán már holnap-holnapután összefogdosnak, nem kell rettegnem attól, hogy vajon mit hoz a holnap…Igaz, hogy a bal karom nem fog újra kinőni… és egy kicsit sokáig fog tartani, hogy mindig csak géplábam lesz… De olyan jó túl lenni mindenen!… olyan kellemes a kényelem és a gondtalanság!… Olyan édes, hogy már nem kell tartani semmitől!… Olyan szép az élet, itt a körúton, délben, amikor kisüt a nap és a nőcskék kijönnek nevetgélni!…
Így gyönyörködik a párisi rokkant, néhány órával az után, hogy kijött a kórházból.
De nem múlik el egy hónap, már leül és levelet ír a Figaró-nak.
Hogy ő nem kér és nem vár hálát senkitől. Nem tartja közügynek, hogy neki géplába van; ha néha megfeledkezik magáról s használni akarja a balkarját is, aztán észreveszi, hogy ez már nincs meg – nagyon jól tudja, hogy ez olyan magánügye, amelyhez senkinek nincs köze.
Azon sem akad fenn, hogy amikor a villamos vasút zsúfolt kocsijában hiába keres ülőhelyet, ezek közül a fiatal nőcskék közül, akik három év óta egyebet se csinálnak itthon, csak nevetgélnek, soha, még csak kivételképpen se találkozik olyannal, aki felajánlaná neki a helyét.
Rendben van. Talán téved. Talán ezek a fiatal nőcskék nem nevetgélték át a három évet; egyszer-egyszer sírtak is egy kicsit és most már kissé fásultan nézik a géplábat. De hogy ezek a hölgyecskék tőle is helyet követelnek az utcán és meglökik, ha nem elég korán vagy ügyesen tér ki, ezt már sokallja.
Ne tessék őt félreérteni – mondja tovább a nyílt levelében – ő nem panaszkodik. Nem neheztel és nem követel semmit; csak megállapít. Megírja, hogy mit vett észre, a pokolból jövet, idekünn, a napfényen; és nem hallgatja el, hogy álmélkodik azon, a mit lát. Ő nem vádolgat; csak nézelődik és csodálkozik. Mert hát nem furcsa-e – kérdi – hogy az, aki a rokkantban soha se hajlandó meglátni a szerencsétlent, a nyomorékot, ez a részvétlen lény mindig fiatal? Ő érdekesnek találja, hogy míg az öreg nő és öreg férfi a rokkanttal szemben mindig kész a figyelmességre, sőt a segítésre is, a fiatal lény a legszomorúbb alak láttán is szívtelenül közömbös marad.
Egy ideig azt hitte, hogy a könyörületes szívű öreg, az idegen, aki részvéttel néz rá, apa vagy anya, akinek magának is van gyermeke a fronton s aki a rokkantban azt látja, megilletődéssel, meghatottsággal, amitől megmenteni szeretné a fiát… De aztán észrevette, hogy a vén kisasszonyok és az agglegények is jószívűek; csak az ifjúság rideg.
Miért? Megfordult a fejében, hogy talán rosszul lát, hogy a rokkant iránt talán csak az közömbös, akit majd ezután visznek el a frontra s aki, meglehet, azt gondolja: Ma neked, holnap talán nekem… De nem maradhatott kétsége: a fiatal asszonyok, sőt a leányok is részvételenek.Mi ez? Miért van így? Húsz vagy harminc év óta az emberek szív nélkül jönnének a világra? Azt csak nem hihetjük el, hogy az emberi természet a múlt század vége felé egyszerre csak megváltozott volna?A párizsi rokkant addig tanakodik, míg oda lyukad ki, hogy ennek a feltűnő különbözőségnek nem lehet más magyarázata, csak a sportszellem. Az a sportszellem, amelyet világszerte beleneveltek a ma tizenöt, húsz, harminc éves emberekbe.
Az a sportszellem, amely, mikor hozzászoktat a testi megerőltetéshez, érzéketlenné tesz a más testi szenvedése iránt. Az a sportszellem, amelyről Lloyd-George azt hirdeti, hogy mindennel dacoló erőt ad az angol hadseregnek. A párizsi rokkant úgy találja, hogy ennek a sportszellemnek a háborúban és különösen ott, ahol Lloyd-George nem szokott megjelenni, a lövőárkok környékén, semmi, de éppen semmi haszna. A sportszellem igen üdvös lehet egyebekben, de a háborúval való vonatkozásban a sportszellem csak arra jó, hogy legyenek fiatal urak és fiatal hölgyek, akik a háborúból érkezett rokkantakat letornásszák a gyalogjáróról. A párizsi rokkantat nem ejtette elragadtatásba a sportszellem s úgy látszik, maga Lloyd-George sem – ami a párisi Figaró-ban, ha csodálatosnak nem is mondható, mindenesetre feltűnő. Milyen érdekes dolgokat fogunk még olvasni erről a háborúról, milyen meglepően érdekes dolgokat, ha egyszer vége lesz!…

Forrás: Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Nyugat, 1917 április