Gandhi unokája

A muzulmán országok egzotikuma után Delhibe úgy érkezem, mintha hazajönnék. Ismerősek a szagok, a hivatalok, a mozdulatok. A taxisok most is kapnának a fehérbőrű utas után, de olyan határozottan lengetem az előre kifizetett taxira szóló jegyemet, hogy nem is nagyon kísérleteznek.
Szállodám, az Adzsantá Hotel (Tourist Class – Business Class Hotel) is ismerős. A régi vendégnek kijáró tisztelettel fogadnak ezen az olcsó szálláson Delhi központjában. Véletlenül akadtam rá egyik utam során, és azóta visszajárok. A szobák kicsit büdösek, rendes ablak nincs rajtuk, csak egy “cooler”-nek nevezett ventillátor, ám a szálloda annyi szolgáltatást nyújt, hogy megéri idejönnöm. A legfontosabb a 24 órán át nyitvatartó internet, ahol órákat tölthetek a gépek előtt. A szállodának van ugyanakkor mosóembere, és a reggel leadott szennyest estére vasaltan kapom vissza. Létfontosságú, hogy a nap bármelyik pillanatában kérhetek palackozott tiszta vizet, hiszen az ellopott vagy megspórolt klórú csapvíz az egyszerű hasmenéstől az amőbán át a sárgaságig mindenféle betegség hordozója, ezért még az ilyen vízben megmosott gyümölcstől és salátától is tartózkodnom kell. Van a szállodámban egy késő estig nyitvatartó étterem, és tíz percre van az Új-Delhi Vasútállomás a külföldiek számára különleges helyfoglalást biztosító jegyirodával. A bejárattól néhány méterre egy taxiállomás, ahol káprázatosan olcsón lehet nyolc órára taxit bérelni. Mikor odamegyek, felismer a nepáli Ganesh, régi taxisom. Megadja a mobilszámát, hogy mindig csak őt hívjam.
Az internet nemcsak a távoli barátaimmal való levelezés miatt fontos, hanem az itteni program megszervezése, valamint az angol egyetemeimmel való kapcsolattartás miatt is. Három hónapot vagyok távol, és mindenki tudja, és el is várja Angliában, hogy elérhető legyek számítógépen. Sok diák érdeklődik az őszi órák után, és őket nem érdekli, hogy egy közeli irodában fogadom-e a leveleiket vagy a világ másik végén. Az első éjszaka jön egy e-mail Leicesterből, hogy sürgősen adjam le a dékánhelyettesnek a következő három évre vonatkozó kutatási tervemet. Szerencsére néhány fontosabb dokumentumom vagy fent van az interneten, vagy nálam van lemezen, és így még az éjszaka sikerül is átdolgoznom egy korábbi változatot a mostani követelményeknek megfelelően.
A következő napokban valóban Ganesh-sal autózom. Vele nem kell veszekednem az ár miatt, és bennhagyhatom a táskámat a taxijában. Diákkoromban busszal szoktam közlekedni Delhiben, de mióta angol fizetésem van, fontosabbnak tartom a gyorsaságot.
A kereszteződéseknél felbukkannak a koldusok. Adok három rúpiát egy fehérruhás özvegynek. A központi Connaught Place környékén turistákra specializált szakadt ruhájúak. Ők nem kapnak semmit. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán segítek nekik a pénzzel. Attól tartok, hogy őket valaki futtatja. Egyszer korábban egy gyönyörű félkezű lányt láttam. Fájdalmas fiatal lányban a nyomorék. Mikor azonban megfordult, a szél a hátához fújta a laza ruhát, és kirajzolódott a hátrakötött „hiányzó” kar. Egy kereszteződésnél “Arany oldalakat” árul egy gyerek húsz rúpiáért. Nem veszek tőle, de eltársalgok vele, amíg a pirosnál várakozunk. Mindig egyenlőként próbálok beszélni a gyerekekkel és a szegényekkel. Mikor elindulunk, integet utánunk.
Vacsorára Mahátmá Gandhi unokájához, Csandrádzsihez vagyok hivatalos, aki tovább népszerűsíti a Gandhi által jelképpé növő rokkát, és a kis háziiparon alapuló khádí-termékeket, és egy a falusi asszonyoknak segítő szervezetet is vezet. Élvezi, hogy sok nyelvet tud. Először hindiül beszélünk, aztán bengálira váltunk. A szolgálójától orijául kérdezem meg a nevét. Aztán a gudzsarátinál kötünk ki. Csandrádzsi csodálkozik, mert soha nem látott olyan külföldit, aki ennyi indiai nyelvet beszélt volna. Persze, volt benne egy kis csalás is, hiszen orijául azon kívül, hogy hogy hívnak, szinte mindent elfelejtettem. Nekem mindegyik tanult nyelv, számára saját életének szerves része. A Gandhi-család gudzsaráti. Csandrádzsi a hindi nyelvű Delhiben élte le élete legnagyobb részét, de Bengálban tanult, és bengáli volt a férje is. Ráadásul ő még tamilul is tud valamennyire, mert az anyja tamil volt. Érdekes, hogy Gandhi is ezekkel a nyelvekkel barátkozott. Nyelvek ismeretével India további egységét kívánta erősíteni. Csandrádzsiben is ez él tovább. A vacsorája is egész Indiát képviseli, bár mentegetőzik, hogy semmi különlegeset nem tudott készíteni számomra, és így csak bengáli, hindusztáni, dél-indiai valamint fűszertelen gandhiánus ételt szolgál fel.
Nézem Csandrádzsi arcát – tényleg felfedezni benne Gandhi vonásait. Azt mondja, tizennégy éves volt, mikor meghalt a nagyapja. Ezek szerint most 68, de sokkal fiatalabbnak látszik. Beszél róla, hogy első találkozáskor Európában azt hiszik róla, hogy Indirá Gandhi és Rádzsív Gandhi rokona, de mikor megmondja, hogy ő Mahátmá Gandhi unokája, az emberek óriási tisztelettel kezdenek beszélni hozzá.
Éveket élt Rómában, fia Londonban telepedett le. Maga is szereti Európát, és benne Magyarországot. Pesten a Hyattban szállt meg, mégis azt tartja magáról, hogy egyszerűen él. Milyen messze van ő a Gandhi-féle szegénységtől! (Akárcsak jómagam, hiába tisztelem Gandhit!) A maga módján mégis próbál enyhíteni az indiai nyomoron. Mára már szinte típussá vált az az indiai értelmiségi, aki egyáltalán nem él szegényen, de valamiféle szinten fontos társadalmi munkát végez, és valóban enyhít a szegénységen. Sokkal kevesebben választják a radikálisabb megoldást: ha a szegényekkel dolgozik valaki, ott kell élnie közöttük, és nem szabad hogy gazdagságával eleve elválassza magát tőlük.
Mikor búcsúzkodom, és Csandrádzsi taxit akar hívni, mondom, hogy kint vár a sofőröm. Ő szememre veti, hogy miért nem mondtam, neki is küldött volna a szolgálójával ételt. Sebaj, küld most, én pedig maradok még egy kicsit. Csandrádzsi jóvoltából Ganeshnak is jutott az eklektikus vacsorából. Magam pedig elgondolkodom rajta, hogy a mi kultúránkban, ahol a szolga szó már csak egy régmúlt világra vonatkoztatva nyeri vissza eredeti értelmét, mennyire elfelejtettük, hogy azokkal az emberekkel is törődni kell, akik szolgálatunkra vannak.

Következik: Tanítómestereim egy zarándokhelyen

Forrás: Kalandozó – ÚMSZ, 2005