Tanítómestereim egy zarándokhelyen

Amellett, hogy az általam ismert nyelveket szinten tartsam, hármas céllal jöttem Indiába: bradzs nyelvjárásban írt középkori szövegeket olvasni vrindávani tanáraimmal, kéziratos könyveket fénymásolni Rádzsaszthánban és Uttar Pradésben a készülő szövegkiadásokhoz, és támogatókat keresni az oxfordi hindi álláshoz.
Delhiben most sok dolgom nincs, és az első néhány nap akklimatizációja után megyek is a mintegy száz kilométerrel délebbre fekvő Vrindávanba. Vrindávan a Krisna-imádók legfontosabb zarándokhelye. Visnu isten földi megtestesülése, Krisna királyfi ugyanis itt töltötte gyermekkorát mint pásztorgyerek. A Jamuná folyó partján fekvő Vrindávanhoz fűződik a Krisna-imádók számára legfontosabb mitológiai esemény: Krisna pásztorlányokkal való “játéka”. A XV-XVI. századi vallási fellendülés, az istenség iránti teljes odaadás, a bhakti szektaalapító mesterei azonosították a Krisna-mitológiához fűződő helyeket, és hatásukra Vrindávan India egyik legfontosabb zarándokhelye lett.
A XVI. században, Vrindávan fénykorában különböző vallási iskolák alakultak egy-egy karizmatikus istenimádó hatására, és India minden részéről telepedtek itt le emberek, hogy tetteinek színhelyén imádhassák Krisnát. A közeli Rádzsaszthán független, vagy félig független hindu uralkodói pedig templomokat, zarándokszállókat, palotákat építtettek a Jamuná-parti zarándokhelyen, és pénzzel látták el a vallási közösségeket, az ásramokat. Szinte mindegyik vrindávani istenimádó egyik legfontosabb tevékenysége a versírás volt. India klasszikus, időtlen nyelve, a szanszkrit helyett azonban a legtöbben Vrindávan hindi tájszólásában, “Krisna nyelvén”, bradzsul írtak. A bonyolult és végtelenül kifinomult holt nyelv, a szanszkrit akkoriban már csak a tanult emberek nyelve volt. Az élő nyelv, a bradzs a maga életközelségével sokkal inkább megfelelt az érzelmeket középpontba állító költői tartalom kifejezésére, és hamarosan elterjedt mint irodalmi nyelv Észak-India nagy részén, még a nem hindiül beszélő vidékeken is.
Megérkezem a Vrindávani Kutatóintézetbe. Ezt húsz-harminc éve alapította Rámdász Gupta, a londoni egyetem hinditanára, hogy összegyűjtse a Bradzsban itt-ott kallódó kéziratokat, és segítséget nyújtson a Vrindávanba látogató tudósoknak. Sikerült is egy 28 000 kéziratos jól katalogizált gyűjteményt létrehoznia, és mikrofilmre venni több ezer magánkézben levő kéziratot. A kutatóintézetben most különösebb dolgom nincs, viszont a vendégházuk az egyik legjobb Vrindávanban.
Itt két tudóssal van jó kapcsolatom. Egyikük a bengáli Gopál Ghós, a könyvtáros. Valójában ő az egyetlen ember, akit dolgozni látok az intézetben. Korábban az emeleti könyvtárszobában volt mindig kéziratok közé temetkezve. Ő katalogizálta az újonnan beszerzett kéziratos könyveket, mert ismeri a Vrindávanban előforduló mindhárom nyelvet: a bradzsot, a bengálit és a szanszkritot. Az utóbbi években oszlopvastagságúra dagadt az egyik lába, és alig tud járni. Most már nem is tud felmenni a könyvtárszobába. Lent az előcsarnokban dolgozik. A bejáratig bicikli-riksával hozatja el magát, és onnan járókával megy a rögtönzött íróasztalához, ahol most már nem katalogizálással foglalkozik, hanem egy kéziratos könyvben talált bradzs szöveg kiadásával. Azt mondják, hogy otthon családja a halálát várja, és betegsége ellenére, ezért jön be minden nap dolgozni.
A másik tudós a kereskedőkasztú Banszaldzsi, aki egy közeli kisvárosban lakik, és ott is van egy kéziratokkal foglalkozó intézete, melynek egyetlen kutatója ő maga. Engem is mindig sok publikált és fénymásolt kéziratos anyaggal lát el.
Az első napok újdonsága nem vetette észre velem, hogy milyen óriási a nedves hőség. Éjszaka csak későn tudok elaludni, és reggel tíz fele ébredek. Napközben is gyenge vagyok. Nem gyalogolok fél órát, hanem inkább riksázom a tanáraimhoz. Itt a tömeg és a szűk utcák miatt a háromkerekű bicikli-riksa a legcélszerűbb közlekedési eszköz. Útközben a riksásokkal beszélgetek. Egyikük szerint tizenegyezer riksa van ezen az ötvenezres zarándokhelyen. Általában napi harminc rúpiáért bérlik, és ötven-száz rúpiát keresnek vele. Mindegyiküknek megvan a maga története. Legtöbbjük más vidékről jött. Egy bengáli azt meséli, hogy üzlete volt, de csődbe ment, és nem tudott a hitelezőknek fizetni, ezért elkergették otthonról. Egy másik Madhja Pradésből jött. Eredetileg paraszt, de a szárazság miatt nem termett semmi, és most így próbál pénzt keresni. Hozta a családot is. Vallási közössége még szálláshoz is segítette. Mikor mondom hova megyek, elképesztően alacsony árat mond. Ő nem tartja úgy, hogy a külföldieket ott szokás átverni, ahol csak lehet. Szinte minden mondatában alázatosan mahárádzsnak azaz maharadzsának szólít. Megdicsérem a becsületességéért, és az öt rúpia helyett tízet adok neki. Látom, hogy csak egy papucs van a lábán. Kérdem, hogy hol a másik. Elvesztette. Adok neki még 25-öt papucsra, és megkérdezem a nevét. Dúdhlál azaz „Tej-kedves”. Ilyet még sohasem hallottam. Ő mentegetőzik: “Falusi név ez, mahárádzs!”
Vrindávanban a középkori bradzs versek olvasása a legcsodálatosabb. Ezeket a modern hinditől eltérő nyelvjáráson írták, és egy mai beszélő még annyira sem érti őket, mint mi a Halotti beszéd ómagyar nyelvét. Sőt a legnépszerűbb néhány száz versen kívül még a tudósok is gyakran bizonytalanok a szövegek értelmezésében. Az egyetemeken is alig található hozzáértő ember, aki megbízhatóan tudna magyarázni bradzs verseket. Nekem itt él két kiváló tanárom, aki minden nap tud időt szakítani rá, hogy együtt fürkéssze velem a verseket. Ők még olyan kultúrában nőttek fel, amelynek szerves része volt a bradzs költészet, és beszélik e középkori nyelvjárás modern változatát. Csarandzsi fiatalkorában írt is bradzs verseket, de a mindennapi érintkezésben természetesen a modern hindit használja. Gópáldzsi viszont a helyiekkel néha bradzsul beszél. Mindketten nyugdíjas egyetemi oktatók és lassan már tíz éve, hogy járok hozzájuk. Azóta találkoztam nyugati kutatókkal, akik szintén vrindávani tudósokra támaszkodva értelmeznek szövegeket, de nekik nem sikerült olyan hozzáértő tanárokat találni, mint nekem, noha fizetséget ajánlanak a tanításért.
A versolvasást ők is, én is élvezem. Tetszik nekik, hogy minden egyes mondatot alaposan megvizsgálunk, hogy nem fogadom el automatikusan a kommentátorok magyarázatát, és rákérdezek még a legutolsó töltelékszóra is. Mondják, hogy az egyetemen ehhez képest felszínesen olvastak, és nagyító alá véve a szöveget, ők is új jelentéseket fedeznek fel benne. A XVI-XVIII. században bradzs-hindi nyelven született a legnépszerűbb költészet mind a vallásos közösségekben, mind a királyi udvarokban. Egy-egy jó versért a maharadzsa adhatott akár egy elefántot vagy egy egész falut is.
Mindkét tanárom túl van a hatvanon. A fiatalabb generációk már nem értik jól a nyelvet. Ők is panaszkodnak, hogy mitől van az, hogy az indiai fiatalok nem jönnek hozzájuk tanulni. Talán azért is tanítanak olyan lelkesen, mert azt látják, hogyha töredékesen is, de rajtam keresztül marad fenn valami abból a régi kultúrából, mellyel ők azonosítják magukat.
Vrindávanba érkezésemkor elkeserítő helyzet fogad. A kutatóintézetben két idősödő tudóssal, Gópál Ghóssal és Naréscsandra Banszallal találkozom. Mindkettő állapota sokat romlott tavaly óta, és Gópál Ghós már csak járókával tud járni. Csarandzsi tanáromnál újabb rossz hír: fél éven belül a harmadik műtétjét várja, mert nem tud öt-hat percnél tovább gyalogolni. Ennek ellenére vidáman fogad, és a régi energiával élvezi és magyarázza a költeményeket.
Hasonlóan lehangoló az egészsége a hetven fele járó Gópáldzsinak, aki két hónapja nem bír felerősödni tífuszából. Engem is többnapos szakállal fogad, ám borotválkozás helyett inkább a versekre fordítja az idejét.

Következik: Nem csak a majmokkal van gond

Forrás: Kalandozó – ÚMSZ, 2005