kagylóba zárt lelked hallgatom hosszan,
susog,mint a mezőn friss tavaszi szél,
rejtelmeibe néha beleroppan,
mennyei hárfán maga Isten zenél –

s a homok perzsel, talpam hólyagos már,
a sirályoknak hangja elnyom téged,
dörömbölést hallok, elmém figyel, vár:
a rég elrabolt hited vissza kéred-

tenyeremben a kagyló, mint egy fészek
megtelik élettel s tán beszélni kezd,
bódító mámor – lelkem szinte részeg,

új íz van a számban:  friss szőlőgerezd…
– meleged érzem s kétségek gyötörnek:
félek, egy napon talán összetörlek…