Önéletrajzi dokumentumregény

A következőkben egy útépítő vállalatot vettem célpontba. Itt már négy osztállyal is beérték. A munka viszont piszokul nehéz volt. Elsőre odaraktak követ törni egy akkora kalapáccsal, hogy egy nálamnál nyápicabb legény fel sem tudta volna emelni. Később hol a forró aszfaltot talicskáztam az úttestre, hol az aszfaltkészítő kerekét tekertem, mert akkor még kézzel tekerték. Tízóraira kapott mindenki egy szál kolbászt is. Aki dupla műszakot vállalt, két szálat, plusz dupla fizetést. Az szép pénz, és a kolbi sem megvetendő, ezért megpróbálkoztam vele én is né­hányszor, mire olyan szívszúrást kaptam, hogy kénytelen voltam elmenni az orvoshoz.
– Szívnagyobbodás – jelentette ki az orvos fejcsóválva. – Magának fiatalember, kétujjnyival nagyobb a szíve, mint kellene.
– Ez már baj, és még nagyobb lesz belőle, ha nem keresel könnyebb munkát magadnak – szeppent meg édesanyám.
Kalács helyett tanács. Jobban örültem volna, ha a többi szülőhöz hasonlóan ő keres munkát a számomra. Csakhogy miként várhattam volna el tőle bármit is, ha még saját ügyes-bajos dolgait is a najma intézte? Bezzeg, ha édesapám élne, most nekem sem lennének ilyen gondjaim! De bántott ám engem egyéb is! Mint említettem, egyre tehetségesebben tornáztam. Már elsajátítottam a flikflakot, szaltóztam, kézen álltam, méghozzá olyan szépen és biztosan, hogy bár­melyik cirkuszban megálltam volna a helyemet. Hogy miért éppen a cirkuszba képzeltem min­dig magamat? Valószínűleg azért, mert ott csodálhattam meg leginkább az akrobaták deltáit, a zsonglőrök ügyességét, a nők kecses hajlékonyságát. Elképzeltem, amint nekem is tapsolnak, bejárom a világot, és nem kell többé nyelnem ezt az átkozott füstöt és szénport, mely mindent belepett ebben a városban. Valamikor ugyan csúnyán felsültem az Olimpia cirkusznál, de akkor még nagyon-nagyon zöld voltam, és szerencsém sem volt a dirivel. Most… Most viszont szívbeteg vagyok – fogott el újból és újból a szomorúság, amíg fel nem világosítottak, hogy nem olyan nagy a baj, ahogy képzelem. A legtöbb sportoló szívnagyobbodással vacakol, mégis elél száz évig. No, ha ők százig, én száztízig élek majd – tért vissza az önbizalmam. Az útépítőknél ugyan demisszionáltam [románból átvett: kiléptem a munkahelyemről], az edzéseket azonban folytattam. És nem csak azt: a tanulást is az estiben – újságoltam derűsen.
– Megint? – tátotta el a száját édesanyám. – És… felvettek?
– Már miért ne vettek volna fel?
– Mert már egyszer otthagytad, meg állásod sincs, ami nélkül szóba sem állnak senkivel.
– Velem szóba álltak. Igaz, előbb meg kellett ígérnem Tóbiás Juliska néninek, hogy, amint munkát találok, másnap már viszem is a szolgálati igazolást a lícibe.
– Tehát ő írt be. Még szerencse, hogy iskolai titkárnő a szomszédunk. Egyedül az nem világos, mi az isten csudáját, pardon, fenét, akarsz ezzel elérni, merthogy rövidesen megint felveszed a sátorfád, az ezer százalék.
Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nekem sem volt ám teljesen világos, mit teljesen, egyáltalán nem volt az. De kivel nem fordult már elő, hogy olyasmit tesz, amivel maga sincs tisztában, aztán mégis nekivág, mert valami azt súgja, hogy meg kell tennie. Osztálytársaim zöme magam korabeli fiatal volt: Tornya Pál, a történész, Horváth Csaba, a matematikai zseni, Bakos Margit, a kézilabdás… (Ki tudja, hányan élnek ma már közülük!) Tanáraim a régiek: Botescu romántanár, Celler német–latintanár, dr. Simon Ferenc földrajztanár… Nélkülöznöm kellett viszont a nagyra becsült Horger Antal 2-őt, aki nélkül, milyen érdekes, egyből nem éreztem matematikai antitalentumnak magamat. Nem is lett volna ezek után különösebb gond velem, ha végre megfelelő munkát találok, mert akárhol nekem sem volt ám ínyemre melózni, így aztán, ha találtam is valamit, az említett ok miatt, anyám szavait idézve: rövidesen felszedtem a sátorfám.– Akárcsak Albi – summázta najma. – Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Csak azt felejtette kidomborítani, hogy én az igényességem, szegény bátyám pedig a betegségéből kifolyólag olyan, amilyen. Konkrétan: megállapították, hogy szétesett a személyisége, azaz szkizofréniás.
A nagyanyám hitte, nem hitte, nem tudom, de az biztos, hogy színleg sohasem vette komolyan, ezért Albinak folyton munkáért kellett kilincselnie. Volt ő már kukta, villanyszerelő, sür­gönykihordó, segédmunkás a bányában, fürdőmester, hogy csak a nevezetesebbeket említsem.

(Folytatjuk)