Önéletrajzi dokumentumregény

Miközben Albi meg én munka után koslattunk, Jancsi bátyám elvégzett egy zootechnikusi iskolát, és elfoglalta első munkahelyét Kökösön, egy háromszéki székely faluban. Nagyapó pedig, miután elorozták a házát, földjeit, fogta magát, és negyedszer is megnősült, majd Marosvásárhelyre költözött.

Nagymama, Albi, édesanyám

Régi osztálytársaimmal, még Varga Jóskával és Ferenczi Gizivel is ritkán találkoztam. Egy alkalommal véletlenül megbántottam Gizikét.
– Jaj, bocsáss meg! Nem volt szándékos. Hiszen tudod, mennyire… izé… kedvellek, és inkább levágatnám a fél karom, minthogy megbántsalak valamivel – hadonásztam kissé színpadiasan, amikor ráébredtem, milyen udvariatlanul viselkedtem a leánnyal.
Elég komikusan hathattam, mert Gizi és a vele lévő lányok is elkezdtek vihogni. Bezzeg nem vihogtak másnap délelőtt, amikor ráleltek ujjam egyik ízére, amit aznap este nyestem le a tornateremben egy súlyzóval. Tegyük hozzá, nem szándékosan. Ennyire romantikus azért nem voltam, még ha ki is ugortam Hornung Jolánért a vonatból. Most például csak súlyoztam, és az egyik súly ráesett véletlenül az ujjamra. Gizi nyilván arra gondolhatott, amit nemrég kacagott ki a lányokkal, nevezetesen, hogy inkább levágatnám a fél karom, minthogy megbántsam őt valamivel. Hát ha a fél karom nem is vágtam le, de az ujjam… Az bizony ott feküdt előttük a tornaterem padlóján. Félelmetes egybeesés, nem? Más biztosan kapott volna az alkalmon, és bevasalja ezért a jutalmat, én inkább szégyelltem, és The End, szakítottam vele is.
De még ott volt Margitka, a kis szöszi a lokálból.
– Te, Margit – mondom neki egy vasárnap. – Meghívott a barátom egy traccspartira. Nem volna kedved velem tartani?
– Traccs vagy szex? – mosolygott rám pajzánul.
– Traccsra, de ha akarod…
– Nem akarom, úgyhogy jó szórakozást! Majd hétfőn meséld el, miről traccsoltatok! – utasított el határozottan, aztán mégis beadta a derekát.
Vettem egy üveg vermutot, és elsétáltunk a repülőtéri blokknegyedbe. Itt lakott a barátom egy csinos garzonban. Kellemesen elbeszélgettünk, iszogattunk, s miután elfogyott az itóka, Istike elszaladt a lokálba egy üveg pezsgőért.
– Amint magunkra maradtunk, elkezdtem a csajszit tapizni. Nem tiltakozott, mint ahogy máskor se, kivéve, amikor le akartam húzni a nadrágját.
– Nana, kisfiú, nem erről szólt a paktumunk.
– Nem szeretsz?
– Nadrágban vagy a nélkül? – ugratott ironikusan.
– Nem mindegy?– Egyáltalán nem. Nadrágban igen, a nélkül majd, ha odáig jutsz, hogy elvehetsz, mert én ilyen jány vagyok.
Ez a jány megint taccsra tett – dirmegtem-dörmögtem magamban –, méghozzá pont akkor, amikor azt hittem, végre gyakorlatilag is megismerem a szerelmet.
Teltek a hetek, hónapok. Már majdnem véget ért ez a tanév is, és én még mindig munka nélkül lebzseltem.
– Kész csoda, hogy nem vágnak ki a líciből – zsörtölődött édesanyám. – De egyébként is, meddig akarod ezt folytatni?
– Amíg nem segít édesanyám is vagy najma, hogy végre megfelelő állást találjak.
– Megfelelő állás? Hát létezik számodra ilyesmi?
– Miért ne létezne?
– Például? Milyen állás érdekelné az én szerelmetes fiamat? Nem mintha máskor nem kérdeztem volna, de eddig még nem igen tiszteltél meg a válasszal.
– Dehogynem! Ismételjem? Szerkesztő, tornatanár, színész, feltaláló, cirkuszista – csúszott ki majdnem a számon, de ezt még idejében lenyeltem.
– Nyolc osztállyal? Álmodik a nyomor. Ezért, barátom, egy kicsivel jobban kellene tanulni.
Most megfogott! Egyelőre se érettségi/egyetemi diplomám, se olyan szorgalmam sincs, ami­vel kitűnnék a IX. osztályban. Régen azért nem értem rá tanulni, igen, szerintem ez a legtalálóbb szó erre, szóval azért nem jeleskedtem, mert reggeltől estig olvastam. Most meg azért, mert a végkimerülésig tornászom és most már egyre többet írok is. Délelőtt torna, négytől iskola vagy Szuhánek bácsi, ugyanis a csapathoz sem lettem hűtlen még. Egyébiránt rájöttem, hogy ha fel akarok lépni a cirkuszban ahhoz, ki kell dolgoznom egy cirkuszi számot is. Fellép­ni? Nem, immár többet akartam: belépni, miután nekem való állást, úgy tűnik, Petro­zsény­ban sehol sem találok. Szuhánek bácsi megpróbált lebeszélni a tervemről.

– Szamárság! Nincs is artistaképző iskolánk. De még ha lenne, sem ajánlanék ilyen életcélt, mert az artisták világa nagyon különbözik ám a mienktől.
– Képzelem, viszont engem pontosan ez izgat.
Edzőnk véleményét osztotta Vaszi, csapatunk sokat próbált veteránja is, aki fiatal korában kötéltáncosként járta az országot.
– Nem akarlak lebeszélni a tervedről, de az artistáknak nincs igazi otthonuk. Egész életükben vándorolnak, ezért nem kötődnek semmihez és senkihez.
– Igen, tudom, mint az ekhós cigányok. És? Legalább megismerem Athént, Párizst, Rómát, láthatom a piramisokat, megfürdök a Gangeszben… Vajon mit láttam én mostanáig ezekből?
– Annyira fontos ez? Nézd ezeket a hegyeket, az égbenyúló ormokat! Itt nincs rohanás, lárma, nem tapossák agyon az emberek… Nem ér ez többet egy büdös metropolisnál?
– Nekem nem.
Rendben van, akkor nézzük az érem másik oldalát! – fordított egyet a szón a nyurga villanyszerelő. – Egy cirkuszistának naponta kell edzeni, nehogy kiessen a formából. Felfogtad, naponta, alkohol nuku, cigizni tilos, s miközben hol a csuklója, háta, térde fáj, bármikor kitör­heti a nyakát is. (Részlet a Petrozsényi gyémántok című elbeszélésből)

(Folytatjuk)