Önéletrajzi dokumentumregény

Átmenetileg elálltam a tervemtől, és folytattam a munkakeresést. Ha szerencsém van, felvesznek a nyomdába. Ez elég érdekes munka, sőt, bizonyos szinten még az irodalommal is kapcsolatba kerülök, tekintettel, hogy, a könyvkötés mellett, itt nyomtatták a Steagul Roşu című újságot is. A mester, igazgató vagy ki lehetett, szokatlanul kedvesen fogadott, kikérdezte, hol lakom, kik a szüleim, milyen könyveket, napilapokat szoktam olvasni.
– Derék fiú! Nagyon helyes! Bírom a stílusát – villogtatta aranyfogait, miközben hol megsimogatott, hol vállon veregetett, vagy megpaskolta az arcomat.
– Én viszont nem bírom a magáét – fricskáztam orron, amikor már a fenekem is kezdte fogdosni.
Ilyen nincs! – ütögettem ezután én a fejemet. Miért kell nekem mindig ilyen főnökökbe botlanom! Esküszöm, ha legközelebb megint megesik, elszegődöm a Paringra juhásznak.
Egyik nap összefutottam a főutcán régi rajztanárommal, Nagy Ervinnel.
– Tiszteletem, tanár úr!
Váltottunk néhány szót, majd megkérdezte, nem ismerek valakit, aki modellt állna egy freskóhoz.
– Ingyen vagy pénzért?
– Pénzért. Nem gazdagodna meg belőle, de miután nem a Fondul Plastic1, hanem mi, festők fizetjük a saját zsebünkből, én inkább baráti gesztusnak, mint tiszteletdíjnak nevezném.
– Mégis mennyiért?
– Két lejért óránként – válaszolta halkan, restelkedve, mire majdnem elnevettem magamat, ezért sietve hozzátette. – Később megduplázzuk. Ez van! Sajnos. De hát, mit tegyünk, ha ilyen szegények Petrozsényban a piktorok.
– Én elvállalnám – nyújtottam kezet a festőnek.
Állásom nem volt, az időmből kitellett, ezen túlmenően rokonszenveztem is a tanárral. Szénfekete hajú, szemű és szemöldökű fiatalember volt, nálam kb. tíz-tizenöt évvel idősebb. Az iskolában azzal figyeltem fel rá, hogy bármennyire is zajongtunk, ő sohasem jött ki a sodrából. A helyi bányász egyetem megbízásából egy monumentális falfestményen dolgozott Szilágyi Géza, Béla és más festők hathatós közreműködésével. Itt, az ő körükben ismertem meg Mátyás Józsefet, Fodor Kálmánt, találkoztam Tellmann Ferenccel, Walter Frigyessel. Valamennyi okos, művelt festőművész, akiktől rengeteget lehetett tanulni. A mural témája szerint több félmeztelen munkással együtt kellett felemelnünk valamit. Miután amúgy is le kellett vetkőznöm, felhasználtam az alkalmat, és eltornászgattam egy-egy szünetben.
– Jé, maga tornászni is tud! – csodálkozott Géza, az idősebb Szilágyi, és attól kezdve már edzés közben is rajzolgattak, tanulmányozták a különböző izomcsoportok működését.
A dolog annyiban figyelemreméltó, hogy itt, ebben a szűk műteremben tanultam meg az erőkézenállást fekvő helyzetből. Ez olyan teljesítmény, amit azóta sem láttam soha életemben senkitől legyen az tornász, akrobata, akárki. Térdeplő helyzetből láttam, az nem nagy kunszt, de lendület nélkül, hason fekve…? Tessék kipróbálni!

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. május 2. 08:36

   Dehogy próbálom! Mai hassal és fenékkel? De valamikor a múlt században jó tornász voltam.
   Erőkézenállást fekvő helyzetből azonban tényleg nem próbáltam és nem is láttam.Beismerem,nagy kunszt.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. május 2. 09:28

   Hát ma már én sem tudnám megismételni önmagam, az bizonyos.