Én, Petrozsényi Nagy Pál (42)
Önéletrajzi dokumentumregény
A téli vakáció előestéjén váratlanul felszámolták az osztályunk. Nem volt ki a létszám, kimaradt két tanuló a csoportból. Ezt a szemétséget! Hogy lehet év közben megszakítani egy oktatási folyamatot? Az osztály, mit tehetett egyebet, átiratkozott a román tagozatra. Nem a rosszmájúság beszél belőlem, de szerintem épp ezt tervezték az illetékes elvtársak. Két hétig izzadoztam az osztály legutolsó padjában, miközben alig értettem az előadásokból valamit.
– Hát édesanyám, egy életem, egy halálom, én bizony bemondom az unalmast.
– Mit csinálsz?
– Nem tanulok tovább, ugyanis nekem ez az irodalmi román túl magas, ami még hagyján, ha nem lenne itt a matematika – vallottam be szégyenkezve. – Jövőre pedig, huh, már analitikus mértant és differenciál-integrálszámítást tanulunk. De hát hogy oldjak meg bármilyen példát is, ha még magyarul sem boldogulok.
Édesanyám, legnagyobb csodálkozásomra, most kivételesen megértett, ami abból fakadhatott, hogy ő sem tudott helyesen románul. Persze titkolta, és váltig azért szorongott, nehogy rájöjjön erre a főnöke is a suliban.
– Ebben az esetben iratkozz más lícibe. IX és fél osztályod van, úgyhogy elég szamárság lenne menet közben leállni.
– Az, csakhogy hova, ha a mi csoportunk volt az egyetlen magyar osztály a szerálban.
– Vásárhelyre – vágta rá azonnal, mintha éppen akkor jutott volna az eszébe. – Elfelejtetted, hogy nagyapó is ott lakik?
Két nap múlva már az öreg előtt magyarázgattam, mi szél fújt hozzájuk. Megjegyzem, előfordult már máskor is, hogy a szüleim, illetőleg najma elküldött az öreghez.
– Mondd meg a nagyapádnak, hogy üdvözlöm, és szívesen laknál vele egy kicsit nála is.
Nagyapó térült-fordult s már hozta is az útiköltséget magával.
– Mondd meg a nagyanyádnak, hogy viszontüdvözlöm, és neked is nagyon örülök, de pillanatnyilag nem vagyok olyan helyzetben, hogy egy-két napnál tovább bárkit is „vendégül” láthassak.Így mondta volna most is, ha sietve fel nem világosítom, miszerint nem nála, hanem a kollégiumban laknék, ha lehetne.
– Semmi akadálya. Igaz, Iluskám? – fordult a feleségéhez megkönnyebbülten.
– Abszolút! – helyeselt a vékony, madárarcú öregasszony. – Miután a Papiu Ilarian líceum van közelebb a központhoz, no meg hozzánk is, én elsősorban ezt javallnám.
A Papiu igazgatója udvariasan fogadott. Fel is vett volna a lícibe, csak éppenkollégiumi férőhelyet nem tudott biztosítani. Sem ő, sem más az egész városban.
– Írós vaj, itt a baj, merthogy nálam sajnos nem lakhatsz – jelentette ki kerek perec borvirágos orrú, félszemű nagyapám. – Ugye, megérted? Egy szoba-konyhás lakásban hárman aligha férnénk el.
– Elalhatnék a konyhában. Nekem ez nem jelent problémát, és két év hamar eltelik.
– Dixit – tácsolt le idegesen. – Ebben a szűk konyhában nem férne el egy dikó sem, különben sem arra való. Ott főznek, esznek, amice.
– Ámen – hagytam rá nem kevésbé idegesen, és még aznap visszautaztam az anyámhoz.
– Semmi vész! Rómába több út is vezet, gyerekek! – nyugtatott meg ekkor bennünket Nusi néni, anyám legjobb barátnője. – Iratkozzon be Pali az l.n.t.-re, azaz látogatás nélküli tagozatra, ahol ugyanolyan diplomát szerezhet, mint az estiben vagy nappalin, igaz, ugyanannyit is kell tanulni.
A szót tett követte, és egy belső hangra hallgatva folytattam a tanulást. Ami a munkát illeti, hol dolgoztam, hol nem, ezen a tagozaton egyébként már nem is követelték, hogy dolgozzam. Időnként beugrottam egy-két konzultációra, év végén vizsga, és rövidesen máris a kezemben díszelgett a X., majd XI. osztály elvégzéséről szóló bizonyítvány.
– Na még az érettségi, és jöhet az egyetem – biztattam anyámat. – Erre azonban még várnunk kell kerek egy esztendőt.
– Az érettségi vagy egyetemi vizsgára?
– Mindkettőre, ugyanis az egész Hunyad megyében egyetlen magántanuló van, és az is én vagyok, miattam pedig nem hívnak össze egy egész komissziót – világosítottam fel anyámat.
– Kivárjuk. Aztán milyen egyetemre mennél, vagy azt még nem tudod?
– Történelem–német szakra. Én is pedagógus akarok lenni, mint édesanyám.
Eszerint feladtam? Már nem akartam artista lenni, ahogy terveztem? Szó sincs róla, akartam. Viszont nem voltam biztos benne, hogy sikerül, mert der Mensch denkt, Gott lenkt: ember tervez, Isten végez, és ha elesek az egyiktől, még mindig ott a másik… tartalékban.
Anyám elérzékenyülve csókolt homlokon.
Mégsem vagy te olyan elveszett ember, mint gondoltam – ismerte be elismerően.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza