Nem csak a majmokkal van gond

Általában a kora délutáni órákban járok Csarandzsihez. Nagy szemétrakáson kell egy kis sikátorban átverekedni magam hozzá. A szemétrakáson disznók és kóbor kutyák küzdenek az ételmaradékért. Igyekszem egy kutyával sem összeszűrni a levet, és elkerülni a korábban csatornában hempergő büdös fekete disznók érintését is. A délutáni ételmaradékhalom a zarándokok által leglátogatottabb vrindávani templom, Bihárídzsi templomából származik, melynek papi nemzetségéhez tartozik Csarandzsi is. Ők a XVI. századi vallási iskolaalapító szvámi Haridász testvérét tartják a család ősének. Templomuk a Haridász által imádott Bihárídzsi-istenégszobor lakhelye, Bihárídzsié, aki nem más, mint a pásztorlányok között isteni játékát játszó Krisna. A felaprózódott családból Csarandzsi négy fiára is jut néhány heti papi szolgálat, mely abból áll, hogy az istenséggel azonosnak tekintett Biháridzsit a templomi függöny mögött szolgálják napi teendőiben: reggel ébresztik, mosdatják, öltöztetik, ételt ajánlanak fel neki, és napjában többször a függönyt széthúzva megmutatják az istenimádók tömegének, akik extatikus „Hari ból” (Kiáltsd, hogy Krisna!), „Bihárídzsi kí dzsaj!” (Dicsőség Bihárídzsinek!) kiáltásokkal fejezik ki hódolatukat. Mikor egy pap elrántja a függönyt, a tömegből felkiált valaki: „Bánké Bihárídzsi kí…”, és a jelenlevők már együtt válaszolják: „…dzsaj, dicsőség!” Az istenség megtekintése, a darsan, azt egyik legkiemelkedőbb kegyes cselekedet, és a helyi istenimádók, és zarándokok óriási tömege gyűl össze a napi többszöri darsanra. Egy-egy darsan alatt azonban nincs állandóan nyitva a függöny. Néha egy-egy percre a pap eltakaja a szem elől az istenséget, hogy újabb megpillantásakor még extatikusabban fejezzék ki hódolatukat a jelenlevők. Mikor a függöny zárva, akkor is számos papi teendőt kell elvégezni. Az istenségnek ételt ajánlanak fel, majd ebből az ételből adnak a jelenlévőknek, és a számos papnak. Délben több száz ember ebédel így kis banánlevél-tálakból, melyeket aztán a templom elé dobnak ki, és a disznók és kutyák nyalják le róluk az esetleg ottmaradt ételfoltokat.
Csarandzsi ebéd után sziesztázik, és én fél három körül érek hozzá. Másfél-két órát maradok nála. Mielőtt elmennék felkiált:
– Sóbhá! Csáj! – és néhány perc múlva már jön is be felesége, Sóbhá asszony két csésze erős indiai teával. Négy óra fele megyek át Gópáldzsihez, ahol újabb csésze tea mellett kezdjük szövegeinket értelmezni.

Noha Gópáldzsi állandóan mondja, hogy nyugodtan szálljak meg nála, jobban szeretem a kutatóintézet nyugalmát. Már sokszor laktam náluk, és nagyon építő volt egy magas kasztú bráhmana-család életét belülről látni. Udvariasságból nekem is be kell tartanom bizonyos szabályokat. Például ha a cipőmet érintem vagy vécén voltam, tisztátalanná válok, és ilyenkor kérni kell valakit, hogy öntsön vizet a kezemre, és azt földdel vagy szappannal kell megmosni, különben minden tisztátalanná válik, amit megérintek. Hasonló módon ők is elfogadjak, hogy nekem is vannak szabályaim: csak forralt vizet iszom, és főtt ételt eszem.
A szabályokhoz természetesen könnyű volt hozzászokni. A távolmaradásom oka inkább az, hogy Gópáldzsihez sok látogató jár, és akkor nekem a külföldi vendégnek illetlenség félrevonulni, és így alig marad időm felkészülni a szövegolvasásokra. Ráadásul azt is látom, hogy Gópáldzsiék szegényesen élnek, és nem akarok teher lenni rajtuk. Különösen úgy, hogy bármiféle ajándékot is csak hosszas rábeszélés után fogadnak el.
Gópáldzsivel nehezen értelmezhető szövegeket olvasunk. Ezeket vagy eleve nehéznek szánta a költő, mint Dév a Rasz-vilászt hiszen a praszáda guna, a könnyen érthetőség, csak egy lehetőség a klasszikus ind költészetben, vagy olyan rossz a szövegkiadás vagy a kéziratos szöveghagyományozás, hogy ki kell javítanunk az előttünk levő szöveget. Ez utóbbi történik a kisangarhi hercegnő, Szundar Kunvari négysorosaival. Egy ilyen olvasás alatt meglátogatta Gópáldzsit az aligarhi egyetem egyik nyugdíjas professzora, aki középkori költészettel is foglalkozik. Miután megbeszéltek a hivatalos dolgokat, Gópáldzsi megkérdezte a véleményét a versről, amit éppen olvastunk. A professzor végigolvasta a verset, és azt mondta, hogy most neki mennie kell. Gópáldzsi előtt mégsem lehet úgy találgatni, mint a mathurái vasútállomáson.
Gópáldzsit sok ember látogatja. A szomszédok és a rokonok hozzá járnak hivatalos levelet íratni. Néhány éve, mikor maláriában szenvedett az egyik rokon kővel dobálta meg az általa elfoglalt telek hivatalos tulajdonosait és a rendőröket. Gópáldzsi a szobájából, a telefon mellett ülve fogadta az óránként hírt hozó rokonokat, és koordinálta a szerencsétlen hozzátartozó jogi védelmét. Közben mikor volt öt-tíz perce, verset olvasott velem.
Vannak aztán szerzetesek, akik iskolájuk valamilyen szent szövegének kiadásában kérik a segítségét, és jönnek a vallásos folyóirattól is, aminek egy ideig Gópáldzsi volt a szerkesztője. Saját neve alig szerepel valamilyen könyvben. Csak egy-két szövegkiadása, és egy könyve van Rádhát és Krisnát imádó haridászi vallásos iskola tanairól. Valaki odaadja neki Banszaldzsi életrajzát. Lemondón jegyzi meg, hogy oly sok minden van benne, ezzel szemben az ő életében nem történt semmi említésre méltó. Tanult, tanított, és most nyugdíjas. Nem tagja semmiféle előkelő társaságnak, és publikációja is alig van. Mit érne egy ilyen életrajz?
Az esős évszak leírását olvasom vele. Indiában ez az évszak az európai tavasz megfelelője. A meleg évszakban kiszáradt természet most megújul, és ez az időszak szolgáltatja a legjobb hátteret a szerelemhez. A versekben egyszerre van jelen a földi szerelem erotikája és realizmusa valamint a vallási-misztikus értelem. A verstémák a Krisna mitológiából kiragadott egy-egy jellegzetes helyzetre korlátozódnak. A költők a legtöbbször nem új témát keresnek, hanem új képet, új hasonlatot, új hangzást.
Törökülésben ülünk egymással szemben. Gópáldzsi kezében az olvasnivaló fénymásolata. Néha-néha elfut mellettünk egy egér. Néha áramszünet van, és nem működik a mennyezetről lelógó ventillátor. Gópáldzsi háziöltözete csak egy ágyékkötő, de magam illetlenségnek tartanám levetni az ingemet, mégha csurom víz vagyok is benne. Persze ez ilyenkor nem túlságosan érdekel. A fontos az, hogy olvasunk. Sajnos sötétedés után is elmegy a villany. Olajmécses mellett folytatjuk, és megtelik füsttel a szoba. Mikor van villany, akkor a szomszéd szobában teljes hangerőn megy a tévé. Néha bejön Guddú, a kisunoka, és buzdít, hogy játsszam vele. Hírtelen felordít: “Odanézz, milyen nagy egér mászott a könyvespolcra!” – Ezúttal patkány látogatott a szobába. A tetőn majmok vinnyognak. Néhány éve még fent a lapos tetőn tanultunk, de manapság úgy elszaporodtak, és olyan agresszívek lettek a majmok, hogy Gópálzdsi már nem jár fel a háztetőre. Szinte mindenkinek van története, hogy hol és mikor harapta vagy karmolta meg majom. Egyszer engem is megkarmolt egy, mikor Gópáldzsival próbáltam megvédeni egy a piacon vásárolt szőlőfürtöt. Egyszerre öt-hat majom vett körül minden irányból, és hiába csapott le tanárom botjával az egyikre, a másik már iramodott is el a szőlővel.
Vannak a majmoknak ennél kifinomultabb módszereik is. Egyes templomok előtt a tiszteletből levetett lábbeliket lopják el, és másznak fel vele a toronyra. A templom közelében lakóktól ilyenkor néhány rúpiáért lehet csapáthit, indiai lepényt venni, ami lecsalogatja a majmot. Ha az állat már a kezében tartja a lepényt, otthagyja az ehetetlen lábbelit. Ezzel a rendszerrel mindenki jól jár. A templomlátogató visszakapta cipőjét vagy szandálját, a szomszédság keresett néhány rúpiát, a majom pedig kapott egy lepényt. Kezdő Vrindávan-lakó koromban történt velem, hogy a zöldségpiac közepén ettem egy banánt. Valaki hátulról megfogta a vállamat. Mire odanéztem, a majom már ki is ütötte a kezemből a félig meghámozott gyümölcsöt. Egy ugrás a vállamról a földre, és a következő pillanatban a háztetőn hámozta tovább a banánomat. Azóta figyeltem csak fel rá, hogy a zöldségpiacon az árusoknál kis bot is van, és állandó harcban állnak egyrészt a piacon szabadon kószáló tehenekkel, másrészt a környező háztetőkön üldögélő, alkalomra váró majmokkal.
Vrindávanban semmit sem szabad kint hagyni, és még ruhát sem lehet kint szárítani. A majmok bármit ellophatnak. Lehet, hogy valaminek csak a színe vagy csillogása csábítja őket, másról pedig talán azt hiszik, hogy érdemes megpróbálni, hogy ehető-e. Nekem egyszer egy az ablak közelében száradni kitett fél zoknim tűnt el így. Az sem ritka, hogy majmok által enni kezdett majd rosszízűnek talált színes műanyag papucsot talál az ember az út szélén.
Indiában nemcsak a majmokkal van gond, a kígyókkal is. Gópáldzsi talált már kobrát a házon belül a tetőre vezető lépcsőn. A nagyobb veszély inkább este van. A legjobb mindig magunknál tartani egy zseblámpát, hogy lássuk, hova lépünk. A kígyó az indiaiak számára egyszerre nő mitológiai nagyságokba, és része a hétköznapoknak. Ha tudják, hogy hol tanyázik, senki nem zavarja, és ember és kígyó kölcsönösen tiszteletben tartja egymás területét. Ha viszont bejön a házba, általában agyonverik, és erre a célra a legtöbb házban tartanak is egy kígyóverő bambuszbotot. Szinte minden indiai találkozott már kígyóval. Sokaknak épp a házába mászott be. Az egyik kedvenc útvonal a fürdőszobai lefolyócső, és ezért a fürdőszobában érdemes fürdés előtt alaposan körülnézni.

(Folytatjuk)

Forrás: Kalandozó – ÚMSZ, 2005