Kéziratvadászat a Dzsajpurban

Szinte mindenkinek van története, hogy hol és mikor harapta vagy karmolta meg majom. Egyszer engem is megkarmolt egy, mikor Gópáldzsival próbáltam megvédeni egy, a piacon vásárolt szőlőfürtöt. Egyszerre öt-hat majom vett körül minden irányból, és hiába csapott le tanárom botjával az egyikre, a másik már iramodott is el a szőlővel.
Vannak a majmoknak ennél kifinomultabb módszereik is. Egyes templomok előtt a tiszteletből levetett lábbeliket lopják el, és másznak fel vele a toronyra. A templom közelében lakóktól ilyenkor néhány rúpiáért lehet csapáthit, indiai lepényt venni, ami lecsalogatja a majmot. Ha az állat már a kezében tartja a lepényt, otthagyja az ehetetlen lábbelit. Ezzel a rendszerrel mindenki jól jár. A templomlátogató visszakapta cipőjét vagy szandálját, a szomszédság keresett néhány rúpiát, a majom pedig kapott egy lepényt. Kezdő Vrindávan-lakó koromban történt velem, hogy a zöldségpiac közepén ettem egy banánt. Valaki hátulról megfogta a vállamat. Mire odanéztem, a majom már ki is ütötte a kezemből a félig meghámozott gyümölcsöt. Egy ugrás a vállamról a földre, és a következő pillanatban a háztetőn hámozta tovább a banánomat. Azóta figyeltem csak fel rá, hogy a zöldségpiacon az árusoknál kis bot is van, és állandó harcban állnak egyrészt a piacon szabadon kószáló tehenekkel, másrészt a környező háztetőkön üldögélő, alkalomra váró majmokkal.
Vrindávanban semmit sem szabad kint hagyni, még a ruhát sem lehet kint szárítani. A majmok bármit ellophatnak. Lehet, hogy valaminek csak a színe vagy csillogása csábítja őket, másról pedig azt hiszik, érdemes kipróbálni, hogy ehető-e. Nekem egyszer egy az ablak közelében száradni kitett fél zoknim tűnt el így. Az sem ritka, hogy majmok által enni kezdett, majd rosszízűnek talált színes műanyag papucsra lel az ember az út szélén.
A tizenhetedik századi Tulszídász és a tizennyolc-tizenkilencedik századi Thákur kéziratos könyvekben megőrzött verseit kutatom, igyekezvén ehhez minél több kéziratos könyvet összeszedni. E századokból a költőknek saját kezükkel írt kéziratai nem maradtak fenn, és minél több kéziratos könyv anyagát egybevetve próbálom kollégáimmal rekonstruálni, mit is írhatott a költő, és hogyan változott a szöveg az évszázadok során. Noha léteztek nagyszerű írnokok, egy műnek nincs két egyforma kéziratos formája. A másolók hibáztak, értelmezték egymás hibáit, és az általuk érthetetlennek vagy hibásnak vélt eredeti szöveget is “kijavították”. Egyesek még egy-egy saját vagy valaki más által írt hasonló stílusú verset is becsempésztek a nagy költő művei közé. Tulszídász négysoros verseinek mintegy hatvan kéziratos változatáról szereztem tudomást különböző intézetek katalógusaiból. Előző útjaimon már le is fénymásoltam húszat. Körülbelül ugyanennyiről kiderült, hogy mára már elveszett. Most a maradék húszból akarok minél többet megszerezni. A legértékesebbek az olyan kéziratos könyvek, amelyek végére a másoló odaírta a másolás helyét és dátumát. Az ismert anyagnak körülbelül egyharmada datált. A kéziratokat manapság nagy gyűjteményekben őrzik, bár sok könyv van magánemberek kezén is. Sajnos, e kis magángyűjtemények a legbizonytalanabbak, mivel a tulajdonos sokszor nem ért hozzá, hogyan kell a kéziratokat a nedvességtől és a férgektől megóvni. Gyakran előfordul, hogy a kéziratokat értékelő generáció kihalása után az újabb nemzedékek évtizedekig feléje sem néznek a kéziratoknak, mikor pedig újra felfedezik e sokak számára már nehezen olvasható, furcsa betűkkel írt papírokat, elöregedett szent tárgyaknak kijáró tisztelettel beledobják a folyóba, vagy jobb esetben odaadják egy vándor szerzetesnek vagy templomnak.
Tavasszal egy 1930-as évekbeli katalógus nyomdokain kerestem egy kéziratot. A katalógus szerint a kéziratos könyv Vidzsajánand Tripáthinál van Benáreszben. És még még e milliós városban sem volt nehéz kideríteni, ki volt Vidzsajánand Tripáthi. A rámnagarbeli királyi kéziratgyűjtemény öreg gondozója még tudott róla, és azt is, merre él a fia. Egy órával később Vidzsajánand Tripáthi fiánál zörgettük az ajtót egy benáreszi utcácskában. Nyolcvanéves öregember ültetett le a közvetlenül az ajtó mögötti sötét poros kis szobába. Elmondta, apja irodalomszerető ember volt, és egykor a maharadzsa szolgálatában állt. Életnagyságú képe mögötte függött a falon. Beszélgetés közben megkérdezte: govorítye po-ruszki, mert fia Leningrádban tanult. Halála előtt Tripáthi az összes kéziratot a közeli Mumuksu Ásram szerzeteseinek adományozta. Mielőtt továbbmennénk, megígérteti velünk: máskor is meglátogatjuk. A Mumuksu Ásramnál rövid kérdezősködés után még a hatalmas kontyot viselő fiatal könyvtáros-szerzetes is előkerül, és átkísér a könyvtárba. Az udvaron egy leláncolt nagy fekete majom üldögél. Feltételezem, hogy Hanumán majomisten jelképeként tartja a szerzetesközösség, de rákérdezvén kiderült, nagyon messze jártam a valóságos októl, ugyanis azt mondják, hogy oda, ahol fekete majom van, félelemből nem jönnek a gyümölcsfákat megkopasztó kis piros majmok. Az emeleti könyvtárszobában a könyvtáros minden várakozásunkat felülmúlva elénk teszi a belső katalógus-könyvet. Szerinte a kéziratokat egy vasszekrénybe zárva tartják, és nincsenek katalogizálva. Kérdezem, megmutatná-e a szekrénybe elzárt kéziratos könyveket, s indult is a kulcsért. Ilyen szívélyesen nem sok gyűjteményben fogadtak. A kéziratos könyvek nagy kötegekben ruhába csavarva hevernek a szekrény polcain.

(Folytatjuk)

Forrás: Kalandozó – ÚMSZ, 2006