Az elesett katonák emlékére

Szalay Ferenc képe alá

„Kedvesek és szerelmesek, hitvesek és
jegyesek, apák és fiak, hozzátartozók,
hős és nem hős katonák, hazánkfiai
emlékére, akik nem tértek vissza
szeretteikhez többé a háborúból.”
Hajnal suhog, zablavas zörren, kattog a
katonavonat, fut az országút visszafelé,
kétoldalt nyárfái dörögnek, szél viszi el,
lehellet kapja föl a sírást, végbúcsúnk,
végvacsoránk nehéz páráit, ölelő
karunkat kúszálja, fohász, káromkodás
most segíts, szelek jöjjetek, söpörjetek,
oltalmazz rejtőzködő Isten, gyümölcsirtó
Boldogasszony, ments meg irgalom kútja,
bennünket szólít a parancs és parancsra
új parancs, szabályra új szabály, siratnak
árva ajtók, küszöbök, köhögő kapuk,
rí utánunk a kasza, az elhagyott
ekevas, a jászol, anyánk egyetlen
fiát siratja, sír a malomban a búza,
szeretőnk tépett tulipánok közt térdel,
asszonyaink zuhatag könnye elárad
tengertől-tengerig, parancsra új parancs,
szabályra új szabály, döngölünk idegen
földet, sebhelyes, letarolt mezőn lapulunk
vérben, veszélyben, gyalázat zöld sarában,
ikrás iszap az ágyunk, fülünkbe vas-szúnyog
zizeg, füstoszlopok, fakorona-csörgés,
kicsinyeink sikoltva kiáltanak, mert
lángol az otthoni léckapu is, bogas
fa, jeles gerenda ropog, emelkedik
porsátora a pusztulásnak, tántorgó
térddel felállunk, parancsra új parancs és
szabályra új szabály, rettegő fák, vizsla
bokrok közt botorkálunk a gyilokjáró
ösvényeken, fegyverek fekete pupillája
kísér és fullasztó félelem, őrálló
vakok vigyáznak, vakoknak vak vezetői
vezérelnek minket a nap háta mögé
halállal fölcímerezve, sír dicsőít,
halál magasztal, fémlik a vas vitézség,
dérsütött, csikorgó réten cipeljük a
mázsás nagyezüstöt, apák és fiak és
férjek és viola-vőlegények, és
parancsra új parancs, szabályra új szabály,
szorongatásnak éjszakája, szorító-
szomorító karácsony, ujjunk a jeges
závárzaton, csontasszony ölelget, tűzvirág
nyílik, arcunkba pillézik fekete
virágpora, fölemészt bennünket ez a
tél, ez a tűz, szárnysuhogás árnyékol
fölöttünk, varjak, fekete zsinat, még
együtt vagyunk, együtt vonulunk, fájdalmak
férfiai, együtt, mint a leölésre
szánt juhok, de már tántorog a segítő
és elesik a megsegített és együtt
mind elvesznek, ó, hol az író, hol a
mérlegelő, hol a halottak összeírója!
Apáim, bátyáim, édes testvéreim,
hó takar titeket, csontjaitok mint a
zöld fű, örökre virágoznak.

Forrás: Buda Ferenc: Ébresszen aranysíp, DIA, 2013