Tegnap volt a csernobili katasztrófa 28. évfordulója. Ez a mementó örök figyelmeztetés az emberiség számára. Van, aki már-már megfeledkezett róla. Mások ellenkezőleg…

2004-ben az interneten feltűnt egy webcím (www.elenafilatova.com) , amely hamarosan a leglátogatottabbak egyike lett. A honlap gazdája Jelena Filatova ukrán természetbúvár, aki 1974-ben született, s kamaszként személyesen is átélte a csernobili tragédia közeli sokkját, hiszen Kijevben laktak, édesapja pedig atomfizikus. Akkor őt a 800 kilométerre lakó nagymamájához menekítették, de azóta is foglalkoztatja a katasztrófa következménye.

Jelena honlapján két visszhangos könyve anyagát is közzétette, amelyek nyolc nyelven – köztük angolul és franciául, de most már magyarul is – olvashatók. Az egyik címe: Szellemváros, a másiké: A farkasok földje. Könnyen olvastatják magukat, hiszen rövid, tömör bejegyzésű naplókról van szó, melyeket sok-sok felvétel tesz meggyőzővé. E mellett Jelena könyvei témájáról filmfelvételeket is készített.

A bőrszerkót viselő, csinos hölgy 1992 óta megkülönböztetett érdeklődéssel, szenvedélyesen járja Csernobilt és környékét és Geiger számlálóval méri az atomsugárzás megfertőzte, kiürített területek jelenlegi sugárszintjét. Motorbiciklit szerzett, amivel kedvére száguldhat a néptelen utakon, nem kell félnie se a rendőröktől, se attól, hogy elüt egy gyalogost vagy összeütközik egy járművel. Blogszerű naplója, amely azt rögzíti, milyen az elpusztított, de újraéledő élet ezen a kihalt senkiföldjén, városokon és falvakon, szívszorító mementója annak a felelősségnek, ami a világ tudományosságát és kormányait terheli az emberi környezet biztonsága megóvásáért.

Könyveiből kiderül, hogy a “farkasok földje” tulajdonképpen radioaktív sziget néhány omladozó házzal, illetve az azok tetejét és belső részét ellepő növényzettel. Sok állat él arrafelé: farkasok, vaddisznók, rókák, mezei nyulak és más állatok… A radioaktív szennyeződés ma már nem elég erős ahhoz hogy megölje a természetet, de eléggé erős, hogy emberek ne éljenek a környéken – véli a “gammagirl”.

Számítások szerint a robbanáskor legalább hússzor annyi radioaktív anyag került a levegőbe, mint a Hirosimára és a Nagaszakira ledobott atombombák együttes hatása. Ma a szarkofágon belül és a reaktor körül a legerősebb a sugárzás, ott nyolcszáz radioaktív temető van, ahol elhelyezték a katasztrófa után otthagyott technikákat, ruhákat és egyéb eszközöket. Jelenleg – számol be Jelena Filatova – az új védőburok építési munkálata folyik, ez várhatóan 2008-ig tart. Ez utánra tervezik a régi építmény instabil részeinek lebontását. Az új burkolat élettartama a tervek szerint száz év lesz, ezalatt kívánják a reaktorból kivonni és biztonságos tárolókba elhelyezni a radioaktív fűtőanyagot tartalmazó masszát is, amely a katasztrófa idején képződött.

Csernobil többi területén a sugárzás mértéke annyira lecsökkent, hogy bárki nyugodtan ellátogathat oda, anélkül hogy bármilyen veszély fenyegetné az egészségét.
De Jelena állatokon kívül nem igen találkozik élőlényekkel…

Jelena Filatova, bár gyakori motoros kirándulásain alig találkozott emberekkel Csernobil körzetében, tudja: a zóna nem teljesen kihalt. A jócskán elszaporodott állatvilág mellett mintegy háromszáz ember él a harminc kilométeres lezárt területen. Ezek mind öregemberek, akik visszatértek otthonukba, hogy életük hátralévő részét itt éljék le, és hogy itt is haljanak meg, akár a radioaktív sugárzás, akár a koruk miatt. Rajtuk kívül viszont már nagyon sok ember él a szennyezett harminc kilométeres zóna közelében, a legtöbben Belorusszia területén laknak.

Filatova könyvéből feleleveníthetjük a letagadhatatlan valóságot: a sugárszennyezés következtében eddig – ukrajnai hivatalos adatok szerint – 3,3 millió embert ért egészségkárosodás. Az ENSZ Atomenergia Ügynökségének jelentései szerint pedig közel hatmillió ember él ma is szennyezett területen. Ezért is nagyon fontos a kérdést mindegyre napirenden tartani.

A szellemváros tulajdonképpen a reaktortól 4 kilométerre fekvő Pripjaty, és teljesen lakatlan. A hajléktalanok a reaktortól harminc-ötven kilométerre lévő elhagyatott városokban és falvakban élnek. Pripjaty, amint az a gammagirl filmjeiből és fotóiból is kitetszik, teljesen be van nőve növényekkel. Húsz éve kihalt, sokfelé már csak a puszta falak állnak, s egyáltalán nem biztonságos az épületekben vagy közelükben kószálni, mert a házak nem voltak sem fűtve, sem felújítva, az eső és a szél pedig folyamatosan pusztítja és rombolja azokat. Még néhány év, véli Jelena Filatova, és a szellemvárosból nem marad semmi.

Felvetődik a kérdés: mikor fordul jóra valami a zónában? Visszatérhet egyáltalán az élet? A szakemberek becsléseit idézve, a gammagirl nem túl optimista: Csernobilban néhány száz évig semi sem változik. Az emberek körülbelül ötszáz év múlva térhetnek vissza ide. A szarkofágok még százezer évig lesznek radioaktívak.

Változást a Csernobil előtt lévő helyeken, úgy ötven-hetven kilométerre a reaktortól lehet észrevenni. De e változások negatívak: az emberek folyamatosan elvándorolnak, mivel a katasztrófa miatt a régió infrastruktúrája összeomlott, nincs munka, és nincs semmi, ami vonzó lenne a fiataloknak.

Csak a Jelena Filatovához hasonló – igaz, ritkák, mint a fehér holló – csodabogarak járnak vissza emlékezni, ébren tartani az emberiséget. Mert meggyőződésük szerint, amikor látni, hogyan épülnek tovább a nukleáris erőművek szerte a világon, ők már tapasztalatból tudják – mert szinte naponta látják – hogyan fog kinézni a bolygónk a jövőben. Csernobil az utolsó figyelmeztetés lehetett volna az emberiségnek, hogy ne történjen még egy hasonló dolog soha többé – véli a nem túl vidám motoros gammagirl.

Jelena időközben internetes „folyóiratot” is indított Csernobilról és a hozzá fűződő fejleményekről. A legutolsó számban interjút olvashatunk vele, amit egy bosznia-hercegovinai lapnak adott (Magazin Star). Ebben azt is elmondja, mit érez, amikor a zónában száguldozik motorkerékpárján:

„Ez a kihalt vidék olyan hangulatot ébreszt bennem, amit egyszerűen csak Csernobil-hangulatnak nevezek. Élőnek lenni egy olyan helyen, ahol körülötted minden élettelen, egy teljesen új érzés. Nagyon is érzem ilyenkor, hogy élek, legalább is a környezethez képest… Ott nincsenek olyan zajok, mint a mindennapi életben, amik megzavarják a gondolataidat. Számomra a gondolkodás éppen olyan létszükséglet, mint a lélegzés, így aztán Csernobilban úgy érzem magam, mint hal a vízben.”

De ez nem mindig van így, és elmeséli egy nyomasztó élményét is:

” Mielőtt elmesélem ezt a történetet, hadd mondjam el, hogy nem szoktam dolgokat elvinni onnét; bármit is találok, sosem viszek haza semmit. Ezen az utazáson megérkeztem egy kihalt városba, a hely félelmetes volt, de nem volt erős a sugárzás, így aztán továbbmentem befelé a holt területre. Úgy gondoltam, ez egy megfelelő hely lesz arra, hogy megálljak harapni valamit, és benéztem néhány házba, hogy keressek sót, mivel azt elfelejtettem vinni magammal. Az egyik házban könyveket láttam, és az ott heverő orosz klasszikusok közül egyet magammal vittem. Ettem, azután elkezdtem olvasni a könyvet, amit nagyon érdekesnek találtam. Így hát úgy határoztam, ezúttal kivételt teszek, és ezt a könyvet hazaviszem. Mikor távolodtam a helytől, furcsa dolog történt: bármelyik utat is választottam, mindig ugyanebbe a félelmetes városba jutottam vissza. Kezdtem azt gondolni, hogy valami nem enged el innét. Csak körbe-körbe haladtam, mintha valami gonosz kör tartana fogva. Végül rádió hangját hallottam egy házból, odaszaladtam, hogy megkérdezzem, melyik úton tudok kijutni, de senki nem volt benn, csak hallucináció volt az egész. Ezután pihentem egy keveset, majd visszamentem ahhoz a házhoz, ahol a könyvet találtam, és pár órát olvasással és a szovjet időkből való folyóiratok böngészésével töltöttem. A könyvet, amit elvittem, visszatettem a helyére, majd elindultam. Ezúttal könnyen megtaláltam a kifelé vezető utat, és rádiót sem hallottam.”

Jelenát nem csak Csernobil és utóhatása foglalkoztatja, hanem ereklyék után is kutat a nagy háborúból, ugyanakkor külön fejezetben gyűjtött össze több tucat felvételt az egykori szovjet Gulágokról. A képeket kísérő szöveg nem sok újat mond azoknak, akik a kérdésről néhány újságcikket, tanulmányt vagy Szolzsenyicin egy-két idevágó könyvét elolvasta. A képek hangulata viszont ugyanúgy a csernobili fotós naplóra emlékeztet, azt sugallva a látogatónak, hogy tulajdonképpen a múltban jár, de ez a múlt hosszú ideig élő halottak kényszerlakhelye, végzetes sorsa és elembertelenítésének helyszíneit jelenti. Mindezeket ma rozsdás vasak, kihalt barakkok, a természet által keresztül-kasul benőtt építmények, kerítések, őrtornyok, felhagyott vasutak, személyes tárgyak tömkelege hirdeti. Furcsa, dialektikus utazások ezek sokarcú világunkban: egyfelől látjuk a természet mindenható életerejét, mely képtelen teljesen eltakarni, magába olvasztani mindazokat a bűnöket, amiket az emberiség saját maga ellen elkövetett.

(Naplójának legfrissebb fejezetei pedig részletesen bemutatják a kijevi Majdan mindennapi küzdelmeit, az „ukrajnai tavasz” eseménysorozatát is.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ