X. Fülig Jimmy Bukarestben

Kedves San Antonio főherceg, tisztelt barátom!

Fogadja uralkodói hálámat a táviratér, amit itt a főpostán átvettem. Az önrendelkezés szó nagyon tetszik, mert meg bírom jegyezni, ellentétben az anatómiával. Mint tudja fenséged, dolgoztam hajópincérként is, és innen tudom észbe juttatni: Ön rendel kezés-ókolom.

Megvolt az első fellépésem. Teljes siker. Nem mondom, izgultam, mint még soha életemben. Egyszer volt hasonló szinuáció, amikor Hongkongban a „Háromnapos Trópusi Hulla” nevű kaszinóban kockáztam bizonyos alvilági, műveletlen, de pénzes egyénekkel. Azt tudja, fenséged, hogy ezen szerencsejáték közben egy fapohárban rázogatunk három dobókockát, hirtelen leborítjuk, és az viszi a pénzt, aki többet dob. Tisztán a szerencsén múlik, csalás kizárva. Amikor rám került a sor, rázogatám hangos csörögéssel a poharat, és – négy hatost dobtam. Ahogy mondani szokás, megállt a kés a levegőben. Azt mondtam, hogy oldjam a feszültséget: Csoda történt! De azok mind olyan műveletlen, primitív alakok voltak, nemhogy térdre estek volna a túlvilági erők eme közelségétől, hanem kétségbe vonták a becsületességemet. Rövid önvédelmi küzdelemben megpróbáltam őket a hit ösvényeire téríteni, de kevés eredménnyel, ugyanis nagyon sokan tartózkodtak a teremben, és mind csatlakoztak a hitetlenek túlerejéhez. Akkor éreztem valami hasonlót a gyomromban, amikor fejjel beleszaladt egy alacsony maláji. Bonyolultak ezek a lelki folyamatok.

Első bemutatkozásom a bukaresti Petőfi Társaságban volt. Meghívóim mellém rendeltek egy kísérőt, aki mindenhová elkísér romániai tartózkodásom idején. Úgy hívják: Szakállas Ábel.

Itten a magyaroknak van egy közösségi házuk. Attól közösségi, hogy egy éjszakai mulatóval vannak társbérletbe. Oda bementünk. Képzelje el, felség, hogy bemegy egy fényesen kivilágított szórakozóhely nagyvilági mulató kapuján, biztonsági őr, márvány, csillogás, szőnyegek, ahogy egy királyi palotában is van, aztán átmegy egy udvaron, és bejut a házmesterlakásba, ahol minden kopott, régi, szegényes. Ott van egy levegőtlen nagyobb terem, ahol felültettek a dobogóra, hogy beszéljek az összegyűlt közönséghez.

A házigazda fogadott, először azt kérdezte, nem vagyok- e színész. Láttam a szemén, ha igent mondok, keblére ölel, mint testvérét. De nem vagyok az. – Akkor mivel lép föl? – kérdezte. – Író vagyok. – mondtam szerényen. – Az is jó! – ujjongott – Az íróktól azt szoktuk kérni, hogy meséljenek az életükről. – Ez nekem is tetszett. Föllélegeztem, az menni fog.

És elhiheti, felség, lenyűgöztem őket. Három óceán kikötőiben kipróbált történeteim vannak. És egyre jobban belelendültem. Úgy éreztem magam, mint Homérosz kollégám, amikor átkelt száraz lábbal a Vörös-tengeren. Pedig vak volt. Az olyan önkéntelen fordulatok, mint „szabadulásom után”, meg „amikor szabadlábra kerültem”, azok egy kicsit megzökkentettek, hogy mit fognak gondolni rólam, de mindig ügyesen kimagyaráztam magam. Hatalmas tapsot kaptam a végén. (Volt egy nagyothalló úr, aki ekkor megkérdezte jó hangosan a szomszédjától: Azért tapsolnak, mert vége van?)

Utána következtek a hozzászólások, éppen úgy, ahogy a matrózkocsmákban megszoktam. Az első hozzászóló bámulatát fejezte ki, hogy ilyen fiatalon összeütközésbe kerültem a diktatúrával, és ifjúságom legszebb éveit börtönben kellett töltenem politikai meggyőződésem miatt. Majd rátért annak taglalására, hogyan szegült ő szembe a helyi diktatúrával és az egész titkos rendőrséggel, ami végül oda vezetett, hogy megdöntötte a hatalmas diktátor önkényuralmát. Őt is megtapsolták. Utána egy felszólaló az örmény nép világutazóiról szólt, akik szintén sokfelé megfordultak, szép könyvekben írták meg kalandjaikat. És föl is sorolta név szerint ezeket az embereket. A rákövetkező úgy vette ki szavaimból, hogy Kínában is jártam, micsoda véletlen, ő is járt már ott, és ő is mesélt arról a csodás keleti országról…

Hanem az utolsó felszólaló egy kicsit megijesztett. Valami irodalomtudós, vagy mi az ipse. Azzal kezdte: ő tisztában van azzal, hogy én nem hús-vér személy vagyok, hanem egy irodalmi alak, recepcióelméleti szempontból egy interpretáció. (Ezeket az idegen szavakat lejegyeztem, sokat mondta őket.) Na, mondom, Jimmy, most lebuktál! Ez átlát rajtad, mint egy államügyész. Vége az előadói karriernek! Talán még az írók közül is kigolyóznak.

Lehajtottam a fejemet, vártam, mikor zavarnak ki innen. De semmi. Óvatosan fölnézek, a közönség ugyanúgy nem tudja követni a sok szakszót, mint én. Ezt is megtapsolták, azzal el volt intézve.

Fenség, barátom! Ennyi az első fellépésem története, és igazán nem hoztam szégyent közös szakmánkra. Holnap egy szektánál teszek látogatást, egy Nagy Bivaly nevű egyén vezeti. Őtet ismerem a kikötőből. Majd meglátjuk. Derűs vagyok és bizakodó. Bukarest gyönyörű város.

Uralkodói alás tisztelettel,
1-ső Fülig James (Jimmy)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ