„Noel Crowardnak, az írónak, egyszer szürreális élményben volt része egy légiriadó alkalmával; az óvóhely felé igyekvő Chanel nyomában a titkárnői párnán vitték a gázmaszkját.”

– Honnan eredt Nálad az alvajárás?
– Talán azoknak a szeretetét kerestem, akik magukra hagytak.
– Derékbőséged?
– 42 centi. Ezt igyekeztem mindvégig tartani.
– Kollaboráltál, együttműködtél a nácikkal?
– Ezt hamar elfelejtheted. Nevem szerepelt azon a titkos listán a háború alatt, amelyet a brit titkosszolgálat, az Intelligence Service állított össze azokról a franciákról, akikhez szükség esetén teljes bizalommal lehet fordulni.

Photo: Hulton Archive/Getty Images

– Hogy váltál a világ leggazdagabb asszonyává?
– Megnyertem a parfümcsatát. Ez a csata a nemzetközi bíróságokon 1947-ben ért véget, és ettől a pillanattól kezdve jogot formálhattam a világban eladott Chanel-parfümök után a bruttó forgalom 2/%-ra. Így.
(A N°5 igazi illatforradalmat indított, tovább hirdetve Coco Chanel nevét a világban. Maga a tervező így vélekedik a parfüm fontosságáról:”Egy olyan nő, aki parfümöt nem visel, annak jövője sincsen” – mondta 1923-ban.)
– Öltöztetted Jean Marais második világháborús századát?
– Igen. Jeant századával a Somme-vidékre küldték. Ládaszám kapták tőlem a bort, kardigánt, pulóvert, bakancsot, sálat, bélelt kesztyűt, itt aztán mindenki büszke volt Jean századára, melyet egy Chanel öltöztetett.
– 1972-ben az Élysée-palotában Pompidou és felesége – Chanel-ruhát próbálgatva – éppen a Coco Chanel életét és munkásságát bemutató kiállítás megnyitására készült, amikor híre ment, hogy a nagynevű, respektált, hatalmas példányszámú Paris Match riporterei a francia kémelhárítás aktái között Coco Chanelt kompromittáló dokumentumokra bukkantak. A kompromittálás finom francia társasjáték, korrekt szabályokkal: nemcsak kétségeket fogalmaz meg, állításokat tartalmaz, hanem lehetőség van arra is, hogy az érintettek védekezhessenek. A PM szerkesztőinek birtokába került dokumentumok szerint Chanelnak Párizs német megszállása alatt, esetenként a Ritz Hotel 227-228-as szobájában, máskor máshol tartós, szenvedélyes viszonya volt Hans Günther von Dincklage báróval, német szuperkémmel. Goncourt-díjas Edmonde Charles-Roux azt állította, a Spatz (Veréb) fedőnevű német ügynök – bizonyára az Abwehrnél szellemesnek tartották, hogy az ügynök Edith Piaf nevének német változatát kapta – nem volt a Gestapo tagja, ám még ha az is lett volna, az biztos, hogy nem volt Coco Chanel szeretője: csak barátok és szerelmesek voltak. „Dincklage nem volt a Gestapo tagja – mondta az írónő egy interjúban -, egy itteni bizottsággal állt kapcsolatban, és valóban szállított híreket. Piszkos munkát végzett. Csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy háború folyt, s szerencsétlenségére ő német volt.” Az írónő azonban tévedett: ha szeretője volt, ha nem, a Veréb már az első világháború alatt regisztrált katonai hírszerzőként tevékenykedett, és egy rendőrségi kémjelentés Chanel Abwehrnél regisztrált ügynökszámát is tartalmazza. (HVG.hu). Mit szólsz mindehhez?
– Nem kellett volna őket beengedni.
– Amikor a nő ennyi idős, és egy férfi megtiszteli az udvarlásával, talán kérje el a papírjait? Rejtőzködnöm nem a franciák elől kellett volna, hisz üzleteim zárva voltak a háború alatt, hanem a németek elől. Ha Spatz felettesi tudomást szereztek volna viszonyunkról, könnyen a frontra küldhették volna őt, de 1943-tól August van Kageneck szerint a keleti-frontra küldött fiatal tiszthelyettesek átlagosan két hétig maradtak életben. Semmiben sem hasonlítok arra a sok francia nőre, akik kényszerből, sok kereskedőhöz, vállalkozóhoz, üzletemberhez, iparoshoz hasonlóan a németekkel való üzérkedésből szedték meg magukat. Az viszont biztos, hogy Serge Voronov pszichológia professzort a nácinak tartott Dincklage mentette meg. Ön, kedves Tamás, gondolom, túl fiatal még ahhoz, hogy emlékezzék Rudolf Hess angliai útjára és az általa képviselt különbéke-tárgyalások lehetőségére. Churchillt a barátomnak mondhattam, s 1943 novembere óta megszállottan kerestem a vele való személyes találkozó lehetőségét, hogy hogyan lehetne különbékét kötni. Rengeteg angol gondolkodott így, akik féltek, hogy a háború után Sztálin teszi rá a kezét Európára. Nem látszott elérhetetlennek az 1943-as tanácskozások előtt, hogy a feltétel nélküli kapituláció nem a legjobb megoldás, hanem inkább egy tüskéket maga után nem hagyó különbéke. Ezért a német összekötőm Himmler kegyeltjéhez, Schellenberghez (ő irányította a külföldi hírszerzést) irányított. Himmler, az SS feje, nem zárta ki teljesen azt az eshetőséget, hogy a németek elvesztik a háborút, s a Führer eltűnik. Ebben a perspektívában Hitler tudta nélkül jelét adhatná a szövetségeseknek, hogy benne van egy kompromisszumos békekötésben. Himmler zöld utat adott Schellenbergnek, a terv Modellhut nevet kapja (úgy fordíthatnánk, hogy divatos kalap vagy kalapmodell). Én kaptam néhány napig érvényes útiengedélyt, hogy beutazzam Spanyolországba és beszélhessek Churchill-lel. A terv kivitelezhetetlenné vált. Churchill annyira beteg volt, hogy az orvosa, dr. Moran, azt mondta, hogy minden látogatást megtilt, helyette csak Nagy-Britannia nagykövetével találkozhattam, Sir Samuel Hoare-ral, akit jobb híján kértem meg, hogy üzenetem továbbítsa a beteg miniszterelnöknek. De Churchillt ismerve, a vén oroszlán mindenáron ragaszkodott volna a feltétel nélküli kapitulációhoz.
– Mi lett ennek a kapcsolatnak a vége?
– A nő addig idegeskedik a jövője miatt, amíg férjhez nem megy. A férfi nem aggódik a jövője miatt, amíg meg nem házasodik.
Egyesek szerint én vertem a férfit, mások szerint ő engem, aztán olyanok is voltak, akik azt állították, hogy kölcsönösen ütlegeltük egymást, 1952 körül elhagyta közös Svájcunkat, és a napsütötte Ibizán telepedett le, ahol erotikus festészetbe fogott, melyhez – múltja valószínűleg- elegendő élményanyaggal szolgált.
– Hogy viszonyultál a szexhez?
– A nők G pontja a SHOPPING szó végén található!
– Első szerelmed?
– Az intellektusa miatt szerettem bele. Etienne Balsan volt a neve, egy 1500 munkást foglalkoztató textilgyár tulajdonosa volt, mely részben a francia hadsereg megrendelésére termelt. Egy vidéken állomásozó tüzérezredhez osztották be, azt hiszem a 90.-hez. Agyafúrt ürüggyel helyeztette át magát Moulinsba. Itt működött a francia hadsereg keleti nyelvek kutatásával foglalkozó egysége. A hazának pedig egy napon szüksége lehet egy ilyen szakemberre. És akkor a hadnagyom azt kiáltotta: Jelen! Valójában a hindu dialektus, amelynek a tanulására vállalkozott, csak papíron létezett, és nem sikerült találni senkit, aki beszélné. Természetesen a szerelmem nem véletlenül választotta ezt a hallatlanul ritka dialektust, hiszen szinte biztos lehetett benne, hogy Franciaországban senki nem tud ezen a nyelven. Ez a merész csíny aztán meghozta az én szerelmemet is. De Jacques, a bátyja, aki igazi sportember volt, kitüntette magát a háborúban, neki tulajdonítják a marne-i győzelmet. Léggömbjén hajózva Párizs északi része fölött, észrevette az ellenséges von Kluck hadseregének óvatlan manőverét. A németek ahelyett, hogy Párizs ellen vonulnának, amelytől már csak tizenhét kilométer választotta el őket, keletnek fordultak, s ez lehetővé tette, hogy a franciák oldalba támadják őket. Jacques Balsan, alighogy leszállt gépéről, rohant a főváros katonai kormányzójához, Gallienihez, s tájékoztatta a helyzetről. A piros taxik, Párizs megmenekülése már ezek után közismert.
– Miért lett belőled varrónő?
– A napsütötte teraszokon az élet a háború után a bevett rítus szerint zajlott. A fotelekben, nyugágyakban a hölgyek a társasági és divatrovatokat olvasták és kommentálták. (Excelsior, Galuois, Journal). Fogcsikorgatva kellett végighallgatnom, hogy X. bárónő lágy esésű brokátból készült, elől redőzött és az arany cipellője felett kissé megemelt rózsaszín, aranylamés estélyi ruhát viselt”, vagy hogy madame S. „csinos szaténköpenyt hord, amelybe az autózáshoz burkolózik kecses fázós mozdulattal. Homokszínű a köpeny, a gallérja kék coboly- és nyércprémből készült. Ez a köpeny nagy szolgálatot tesz, amikor lemegy a nap vagy hirtelen hűvösre fordul az idő.”
– Mit üzensz a nőknek?
– Visszafogni magad, amikor bánt valami, és nem hisztériázni, amikor fáj- ilyen a tökéletes Nő.
– Mire vagy a legbüszkébb Európában?
– Arra, hogy Jean Cocteau kért föl arra, hogy „öltöztessem fel a darabjait” mert „Coco kora legnagyobb divattervezője.”
– És az USA?
– A világ kénytelen meghajolni előttem. Amerikában mindig is imádtak, én öltöztettem Greta Garbót és Marlene Dietrichet, sőt, Marilyn Monroe-t is, már ha annak számít, hogy a szőkeség, saját bevallása szerint, éjjelente csak pár csepp Chanel No5-öt viselt.
– Mit üzensz az utókornak?
– ” Ha szárnyak nélkül születtél, ne akadályozd meg, hogy kinőjenek”

Felhasznált irodalom: Henry Gidel: Coco Chanel, Európa Kiadó, 2009