Utazások és nyomozások

Engem diákkoromban, 1996-ban néhány napos utánajárás és teaivás után beengedtek egyszer a különleges pecsét alatt álló gyűjteménybe, és ott találtam meg az akkori kutatásomhoz szükséges legfontosabb kéziratot. Azóta megváltozott a helyzet. Már két éve akarok megnézni mintegy tizenöt kéziratos könyvet a Tulszí-szövegkiadásunkhoz. Annak idején még Bahurádszi publikált egy katalógust, ám ez a nyomdahibák miatt hiányos és pontatlan. Van egy belső listájuk is, ami tartalmazza a helyreigazításokat, de az igazgató ezt nem engedi megnézni. Azt mondja, hogy azt is a kéziratokkal együtt elzárva tartják a pecsétes ajtó mögött. Az utóbbi két évben ez a harmadik alkalom, hogy megpróbálok belepést nyerni a maharadzsa gyűjteményébe. Az engedélyt a múzeumigazgató adhatja meg. 2000-ben Szaháj száhab azzal utasított el, hogy esős évszakban nem vesznek elő kéziratot. De hát tudom, hogy Szaháj úr dicsekedni szokott azzal, hány külföldi tudóst nem engedett be a gyűjteményébe! Erre idén az áprilisi, meleg évszakbeli utamba is beszúrtam egy dzsajpuri kiruccanást. Ekkor derült ki, hogy Szaháj száhab meghalt. Az új igazgató, Parmár száhab sokkal kedvesebb nyugdíjas muzeológus, de sajnos ő sem engedett be. Azt mondta, hogy a könyvtáros szabadságon van, és ő maga nem veheti elő a kéziratos könyveket. A most augusztusi, harmadik utamat már alaposabban készítettem elő. Parmár száhabnak tavasszal leadtam a kért könyvek listáját. Kiderült közben az is, hogy Kunvar Naréndra Szinghnek, a maharadzsa fiának a kezében futnak össze a szálak, ezért júniusban neki is írtam egy levelet, hogy augusztus 19-én szeretném meglátogatni a gyűjteményüket.
Augusztus 19-én meg is jelenek a palotában. Az igazgató szabadságon, és senki nem biztos benne, hogy mikor jön vissza. A maharadzsa titkára a könyvtároshoz küld. A könyvtáros azt mondja, a kulcs az igazgatónál van. Megbeszélem velük, hogy akkor most visszamegyek Delhibe, és jövök egy hét múlva. A palota előtt már vadászom a riksát a vasútállomásra, mikor az egyik őr utánam kiált, hogy itt van Parmár száhab. A maharadzsa hivatta be, hogy egy tábornokot kalauzoljon. Közli, hogy a kézirattárat átrendezték, és akár egy hétbe is beletelhet, mire kihozzák a kért kéziratos könyveket. Ez felháborító hülyeség! A könyvtáros épp az előbb közölte, hogy tíz perc alatt kihozza őket, ha itt a kulcs. Még másfél óra hátravan a munkanapból, de az igazgató nem hajlandó a kulcsot odaadni a könyvtárosnak. Azt mondja, jöjjek vissza másnap délben. Ő egyébként is teljesen elfoglalt ember. Hoznak neki egy gépelt oldal angol szöveget, hogy fordítsa le hindire. Megértően bólogatok, hogy tényleg milyen elfoglalt, és megbeszéljük, hogy az ilyesmi mégsem egy múzeumigazgató dolga volna. Azt válaszolja, nincs embere, aki meg tudná csinálni. Ezt aztán meglehetősen furcsának találom. India egy nagyvárosában, ahol a lakosságnak talán öt-tíz százaléka is angol nyelvű iskolába járt, a maharadzsa a hatalmas jövedelmével nem képes egy angolul jól tudó embert foglalkoztatni egy olyan helyen, ahová özönlenek a külföldi turisták.
Másnap délelőtt kimentem a közeli Gáltába a rámánandi szekta központjába. Egy helyi tudós szerint ott is lehetnek kéziratok. A rámánandi iskola Tulszí Dászt nagy becsben tartja, és az ő Rámcsarit-mánasza a szent könyvük. A XIX. század közepéig, Siva-tisztelővé való áttéréséig a maharadzsa egyszerre három szekta beavatottja volt. Az egyik beavatást éppen Gáltában nyerte. Gáltá ma már Dzsajpur külvárosa. Kopár hegyen kell a templomokhoz felmászni. A hegy lábánál egy teásüzletben azt mondja egy fiú, hogy fölösleges felmennünk, mert úgy sincs itt a könyvtáros, és eleve kicsi a könyvtár. Riksásom azonban ajánlkozik, hogy feljön velem, mert neki itt lakik a guruja.
Itt-ott majmok ugrálnak. Leveszem a szemüvegemet. A vrindávani Banszaldszi mondta: neki már többet is leloptak az arcáról. Aztán egyre több kisebb templom jelenik meg az emelkedőn. Felérünk a legnagyobbnak látszó rámánandi templomhoz. Elmagyarázom egy félmeztelen, nagyszakállú, festett homlokjeles szerzetesnek, mily nagyra becsülöm Tulszí Dászt, és hogy régi kézzel írott könyveket keresek. Átküld egy másik szerzeteshez. Ott is elmondom, ki vagyok, és mi járatban. Ő azt mondja, náluk nincsenek könyvek, de lefelé az úton van egy kövér pap az ötfejű Hanumán templománál, és neki vannak könyvei. Még azért benézünk egy-két templomba, de nem akarják érteni, miért keresek kézzel írott könyveket, mikor már ki van nyomtatva Tulszí Dász minden műve. Az ötfejű Hanumán templomának kövér papja is azt mondja, hogy nincsenek nála kéziratos könyvek. Ha valaki nem akarja megmutatni a régi könyveket, akkor természetesen a legegyszerűbb letagadni a létüket. A szerzeteseket sokan óriási tiszteletben tartják, mert úgy gondoljak, hogy mágikus erővel rendelkeznek. A könyv-ügylet is része ennek. A mágikus hatalmat bizonyára az ősi kézzel írott könyvekből tanulják. Mi történne, ha egy külföldi lemásolná a könyveiket, vagy esetleg elmondaná mindenkinek, hogy nem az a fajta mágikus erő rejlik bennük, mint amit gondolnak? Gyakori eset, hogy a kéziratos könyvet vallásos tiszteletben részesítik, de nem olvassák. Megtörtént már, hogy több generáción keresztül tiszteltek így vörös selyemmel szépen becsomagolt könyvet, füstölőt égettek neki és énekeltek előtte. Egyszer aztán valaki kinyitotta, és kiderült, hogy a Káma-szútra volt.

(Folytatjuk)