A túláradó háborús lelkesedésről

Bécsben az egész város forrongott. Először riadalmat keltett a háború híre, hiszen senki sem akarta, a népek sem, a kormányok sem óhajtották ezt a háborút, amely a hitványul blöffölő, a tűzzel játszó diplomaták kezéből mintegy kicsusszant végül, de amikor már nem volt visszaút, az iszonyat hirtelen átcsapott mérhetetlen lelkesedésbe. [..,]
A tömegeknek ebben az első felbuzdulásában volt valami nagyszabású erő, amely elragadta az embert, csábította – nehéz volt ott ellenállni […].
Egy kétmilliós város, egy csaknem ötvenmilliós ország mozdult meg azon az órán, és ezrek, százezrek érezték azt, amit békeidőn kellett volna érezniük: az összetartozást. Világtörténelmet éltek át, soha vissza
nem térő pillanatot, s mindenki úgy érezte, őt személy szerint szólítják: vesse csekély énjét a tömeg tisztának hitt izzásába, szabaduljon meg minden önzéstől. Rendi, nyelvi, felekezeti különbségeket, osztályellentéteket söpört el egy pillanatra a testvériség túláradó érzése.[…]
A kis postahivatalnok, aki eddig egész nap leveleket szortírozott, hajnaltól késő estig csak szortírozott, és szortírozott hétfőtől szombatig, megállás nélkül, s az írnok, aki csak körmölt, a cipész, aki görnyedt – mind kihúzta magát, mind úgy érezte, itt van élete nagy romantikus pillanata, a nagy lehetőség: hős lehet még belőle; s akin csak egyenruha volt, már ünnepelték a nők, tisztelettel köszöntötték azokat is, akik nem mentek a frontra, mintha előlegeznék nekik a nagyszerű tetteket. Elismerték a titokzatos hatalmat, amely kiemelte őket hétköznapjaikból; s ha éreztek is gyászt az anyák, szomorúságot az asszonyok, ebben az ünnepi kavarodásban még restelltek volna elárulni természetes érzelmeiket. De talán volt még valami több is ebben, talán mélyebb és kifürkészhetetlenebb erő munkált a dolgok mélyén.
Oly hirtelen, oly roppant erővel tört rá az emberiségre ez a szökőár, hogy a habzó felszínre felréntotta, odaszívta az emberállat sötét, öntudatlan ösztöneit, vágyait is, azt a valamit, minek Freud adott találó nevet, mélyrehatóan „a kultúra csömörének” minősítette azt a lényünk mélyéről feltörő vágyat, hogy egyszer végre kitörjünk a polgári társadalom törvényeinek és paragrafusainak világából, és kitomboljuk a vérünkben rejlő ősi ösztönöket. Talán ezeknek a sötét erőknek is része volt a vad mámorban, amely mindent magába habart: áldozatkészséget, kalandvágyat és tiszta hitet, a zászló és a hazafias jelszavak régi mágiáját, része volt a mámorban, milliók szavakkal szinte leírhatatlan, tomboló tébolyában, amely korunk legnagyobb bűntényeinek egyikét vad, már-már elragadó karnevállá tette.

[Forrás: Zweig, Stefan: A tegnap világa. Egy európai emlékezései. Európa Könyvkiadó]