Délben ott vagyok az igazgató irodájánál, de Parmár száhab sehol. Átmegyek a könyvtárba. A könyvtáros sehol. Egy órakor aztán megjelenik Parmár száhab, és azt mondja, hogy egész délelőtt az én könyveimet kereste a könyvtárossal. A lepecsételt szobában. (A palotától nem messze levő állami kéziratgyűjteményben egy hasonló megmozdulás tizenöt-húszperces munka.) Természetesen ez sem az ő dolga volna, de úgy tűnik, nem bízik meg a könyvtárosában, hiszen egyes gyűjteményekből időnként eltűnnek kéziratok. Valaki azt mondta, öt pecsét van a gyűjteményen, és egyszerre öt embernek kell jelen lenni a kinyitásánál, és hogy ezt a szabályt még a tudósokat elkergető Szaháj száhab vezette be. Sajnos Parmár száhab minden jóindulata ellenére gyenge igazgató, és nem tudja leosztani a munkát. Korábbi beszélgetésünkből az is világos, hogy a kéziratos könyvekhez sem ért. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a maharadzsák alkalmazottjaikat nem a képességeik, hanem a családhoz való hűségük alapján választják ki. Ha egy alkalmazott nyugdíjba vonul, akkor a maharadzsa kötelességének érzi annak fiát kinevezni.
Amíg a kéziratokra várakozok, sétálok az utcán, és egy sötét bételárus-üzletben iszom egy kólát. Látom, a falon ott van a bételárus két képe. Egyiken a maharadzsával áll, a másikon pedig a maharadzsa fiával, Kunvar Naréndra Szingh-gel. Bétellevelet nyújt át nekik. Dicsekszik, hogy már a nagyapja is a maharadzsa bételkészítője volt, és még az idelátogató Erzsébet királynő, meg Bill Clinton is evett az ő bételéből. Elő is vesz néhány újságot, melyben apja bételszakértelmét részletezik. Nekem is adni akar egy újságpapírba csomagolt bétellevelet, mondván, ha nem is szeretem a bételt, ezt szeretni fogom. Clinton is ilyet evett. Tényleg nem szeretem a mésszel, pirosítóval és egyéb fűszerekkel megkent bételt. Egyszer kipróbáltam, ámde fél óráig köpködnöm kellett utána. A most felajánlott maharadzsa-bétel mégis csábít. Ahogy azonban ránézek a bolt utcai felén álló, vízzel telt vödrökben tárolt bétellevelekre, elmegy tőle a kedvem.
Mikor végre megtalálom Parmár száhabot, ő örömmel újságolja, hogy a tizennégy könyvből elő is kerestek kilencet: De panaszkodik, hogy olyan hőség van a pecsétes szobában, hogy két óránál tovább nem lehet benne kibírni. Szeretném látni a könyveket, mert a nem fénymásolt részekből információt kaphatok arról, hol, mikor, kinek írták, a papír minősége pedig utalhat a kézirat korára. Az igazgató azonban azt mondja, úgy is nagy szolgálatot tesz nekem, hogy lefénymásolja őket, ez legyen elég. Parmár száhab bizonyára fél, és tényleg nem ért a kéziratokhoz. Talán szabályt is állított fel magának, hogy külső ember kezébe nem ad kéziratos könyvet. Pedig a kéziratok értéke éppen abban áll, hogy tudósok használjak őket. Mondom, hogy akkor legalább a belső katalógusukat mutassa meg, abban is lehet hasonló információ. Erre meg azt válaszolja: már visszazárták a pecsétes szobát. A fénymásolt kéziratokról kiderül, hogy az egyik számát hibásan közölte a katalógus, és egyáltalán nem az, amit kértem, egy könyv pedig olyan rossz állapotban volt, hogy ki sem vették a pecsétes szobából.
Így is nagyszerű anyagot kapok. A legrégebbi szöveg 1654-ből való hindi-perzsa keveréknyelven, rékhtául írt versgyűjtemény. Ellenőriznem kell még, de a hindi-perzsa keveréknyelv ilyen régi emléke ritka. Egy másik mű Tulszí Dász Kavitávalijának néhány kezdeti oldala 1720-ból, egy harmadik teljes Kavitávali 1801-ből. Minden féltésük ellenére lefénymásolták őket, pedig ez nem tesz jót a régi könyveknek. Európában az ilyesmit csak fehér kesztyűben érinthetik meg, és különleges gépekkel másolják. Egy nagyméretű könyv nem fért rá a fénymásolóra. Kitesszük az udvaron egy székre és laponként lemásolom a digitális fényképezőgépemmel. Ha a kezembe adta volna, a többit is lefényképeztem volna fénymásolás helyett. A könyvek sem rongálódtak volna, és én is jobb minőségű anyaghoz jutok. Egy nagy piros turbános őr tartja a könyvet, és külföldi és indiai turisták bámészkodása közepette fényképezem az oldalait. A turbános néha elhessegeti a turistákat. A fényképezés után néhány pillanatra a kezemben a könyv. Azonnal jegyzetelni kezdek, hogy milyen más művek társaságában van a Kavitávali, és van-e valamelyik mű végén évszámot tartalmazó kolofon. Egy perc után Parmár száhab rámszól: a könyvtáros elfoglalt ember, adjam vissza neki a könyvet.
Látogatója talán nincs a könyvtárnak, de a tudománynak meg kell adni a becsületét. Négy íróasztal áll bent. Kettő a könyvtárosé és a segítőjéé. A harmadikra ki van írva, hogy doktorandusok asztala, a negyedik a már doktorált kutatóké. A könyvtáros valóban elfoglalt ember, a napi sajtóból ollózza ki a maharadzsával foglalkozó cikkeket. Mikor bent vagyok, éppen az apróhirdetéseknél tart.
A kutatás teljessége miatt látnom kell azt az öt kéziratot is, amit most nem mutattak meg. Megkérdem Parmár száhabot, mikor láthatom a többit. Azt mondja, elégedjek meg ezzel, mert ő nagyon elfoglalt ember. Ez azonban nem maradhat ennyiben. Időpontot kérek a maharadzsa fiától, hogy neki adjam elő a kérésemet. Hiszen éppen ő nyilatkozta nemrégen egy tévéinterjúban, hogy ezentúl minden segítséget megadnak a hozzájuk forduló tudósoknak. Az oxfordi névkártya megteszi hatását, és másnap egy vörösturbános átvezet Kunvar Szaváí Naréndra Szingh Dzsajpurhoz. Ő meg is ígéri a segítséget.
Visszamegyek Parmár száhabhoz, és ismét kérem, mutassa meg a könyveket. Azt mondja, bármit mondjon is Kunvar Naréndra Szingh, ő október 15-ig, a maharadzsa születésnapjáig az ünnepség előkészületeivel lesz elfoglalva, és talán majd utána…
Dühösen hagyom el Dzsajpurt, és azon gondolkodom, írok egy cikket a Times of Indiába, ahol ismerek egy újságírót. Ha megemlítem, hogy a középkor egyik legnagyobb vallásos költőjének, a szentnek tartott Tulszídásznak a kutatását akadályozza az ilyen viselkedés, talán néhány vallásos csoport is felhördül. Aztán lenyugszom. Dühből nem akarok semmit sem tenni. Inkább megkérdezem róla néhány barátomat, hogy hogyan lehet változtatni ezen a helyzeten, és hogyan lehet mégis meglátni a kéziratokat.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2014. május 9. 16:12

   Tipikus Kelet…