Hányan voltak, hányan maradtak?

Ha makacsul ragaszkodunk a számok világához, akkor az elpusztultak arányához képest a tíz túlélő roppant kevésnek tűnik. Már-már „elhanyagolható” mennyiség. Tíz vallomás – vajon tényleg úgy volt minden, ahogy emlékeznek rá? Ahogyan ma elmesélik?
És hányan mentek el Maros megyéből, a vásárhelyi állomásról azon a májusi napon, amikor a transzportok megindultak nyugat felé? A 2002-es népszámlálás adataiból tudjuk: Maros megyében már csak 150 zsidó nemzetiségű élt. Köztük az a tíz is, aki a könyv szerzőinek tanúvallomást tett.

A marosvásárhelyi árvaszék 1945-ből származó elismerő aláírása a névjegyzék hátlapján

A könyv ugyanakkor tartalmaz egy közel ötezer névből álló listát (név, születési év, pontos lakcím), amit egy Schwartz Lázár nevezetű zsidó ügyvéd állított össze 1945-ben, amikor a háború még nem ért véget. Az ügyvéd csak azért kerülhette el a deportálást, mert az első világháborúban elvesztette az egyik karját. Pontosan nem lehet tudni, de úgy tűnik, hogy a lista alapja egy, a vásárhelyi gettóban készült névjegyzék volt, amit a polgármesteri hivatal adataival egészítettek ki. Bárhogy is van, ez az egyetlen fennmaradt ilyen jellegű névjegyzék Romániában (Nagyváradon létezik még egy jóval szerényebb méretű), amit ráadásul a helybeli hatóságok is hivatalosan elismertek mint hiteles dokumentumot.
Joggal lehet feltételezni, hogy a listán szereplők száma csak a fele a Maros megyéből deportáltaknak és elhurcoltaknak – de ez már a becslések, a valószínűsítések, a szüntelenül csiszolt és finomított statisztikák világa, nem az életé.
Azé az életé, amely csak egyetlen igazságot ismer: hogy mindenkinek elidegeníthetetlen, szent joga van hozzá. És akár egy élet kioltása is égre kiáltó bűn.
Ez nem csupán Anne Frankék sorsának tanulsága, hiszen a történelem bármikor és bárhol képes megismételni önmagát – általunk.