Galoppozó rezesbanda

Indiában szinte minden héten van munkaszüneti nap. Az első héten augusztus 15-e a függetlenség napja volt, a másodikon csütörtök a rákhí-bandhan, a karkötő-kötés ünnepe, a harmadikon péntek jamunástamí, a Jamuná folyó születése, szombat pedig Krisna-dzsanmástamí, azaz Krisna születésnapja. Akármennyire is látványosak ezek bizonyos helyeken, most nem érdekelnek, és inkább zavarja a munkámat, hogy ezeken a napokon megáll az élet.
A karkötő-kötés eredetét csak nemrég tudtam meg. 1530 körül Cshittórgarh maharadzsáját megtámadta Ahmad Sáh gudzsaráti szultán hadserege, és bevette a bevehetetlennek tűnő cshittóri erődítményt. Mikor a hindu védők látták, hogy a vár nem tartható tovább, kincseiket és asszonyaikat elégették egy máglyán, maguk pedig kirohantak az ellenségre. A védők voltak olyan bölcsek, hogy egy hercegnőt és a trónörökös kisgyereket még az ostrom előtt kimenekítettek. A vár eleste után a hercegnő Humájúnnak, Delhi újdonsült mogul szultánjának, a “nagymogulnak” a segítséget kérte, és kérését egy karkötő kötésével is megerősítette, amely által testvérévé fogadta a muzulmán uralkodót. Azóta a nők a testvérré fogadás jeleként rákhit adnak azoknak a férfiaknak, akiket közelinek éreznek. Ez az ünnep természetesen a fiatalok között a legnépszerűbb, és a fiúk, mint trófeákkal, karkötőkkel aggatják tele a karjukat.
A reggeli Tádzs expresszel Mathurába megyek. A delhi Nizámuddín vasútállomáson látom ugyan, hogy sok a rendőr a vonat mellett, de útközben megfeledkezem róla. Mathurába érve újra észreveszem a sok rendőrt, majd egy huszárruhába öltözött siető rezesbandát is a peron elején. Úgy tűnik, későn érkeztek, és valakit fogadniuk kell, aki az első kocsiban utazott. A vonat jól előrehúz, mielőtt megállna. A rezesbanda lohol az első kocsi felé, már muzsikálnak is rendesen futás közben. E galoppozó rezesbandának mindenképpen megérte kijönni, hiszen ha a díszvendéget lekésték is, páratlanul egyedülállót alakítottak. Egy teaárus szerint egy miniszter a vendég. Persze ilyenkor mindenki minisztert mond. Egy újságárus viszont szakszervezeti főnökről beszél. Egy rendőr a közlekedési minisztert említi. Később vrindávani tanáromtól is érdeklődöm, szerinte Uttar Pradés állam kormányzója volt a vendég… Mindez néprajzilag rendkívül érdekes jelenség, ám bosszantóan kellemetlenné válik, ha valahol útirányt kérdez az ember.
Minden indiai utamon fölkeresem Dzsajés barátomat és az öreg Kisórísaran Alit is, akit Alidzsi mahárádzsnak szólítanak. Ezúttal egy kora esti közösségi éneklésre esek be. Leveszem a cipőmet, és leülök hozzájuk. Egy tipikus indiai belső udvar köré emelt kétemeletes házban lakik az egész nagycsalád, ami európai számítás szerint valójában három család: Dzsajésé és két testvéréé. Annyian vannak, hogy még öt-hat éves ismeretség után is csak sejteni tudom, hogy az engem, külföldit a konyhából bámuló, és időnként teával kínáló nők közül melyik lehet Dzsajés felesége, és kik az ő gyermekei.
Dzsajés családja a XVI. században alapított rádhávallabhi iskola követője, és ugyanúgy együtt imádják Rádhát és Krisnát, mint a haridásziak, akikkel állandóan rivalizálnak, és akikhez az én két tanítóm is tartozik. Noha Dzsajésék nem papi, hanem kereskedőcsaládból származnak egy ötezres kéziratgyűjteményt és egy templomot tartanak fenn. Az idősebb testvérek jól menő alumíniumkereskedők, és így Dzsajés megteheti, hogy idejét a nagycsalád házában felállított templom szolgálatának, és rádhávallabhi bradzs szövegek kiadásának szentelje. Ő az egyetlen indiai az én korosztályomban, aki bradzs kéziratokkal dolgozik, és minden évben megjelenik egy vagy több szövegkiadása. Sajnos kritikai apparátust elvétve használ bennük, és mikor próbáltam neki sugallani, támaszkodjon hasonló módszerekre, mint az európai kutatók, nem értette, miért lesz jobb attól a szöveg, ha a kéziratokban található variánsokat is feltünteti, hiszen ő már „helyreállította” a szöveget. Dzsajés mindenesetre lelkesen végzi a szövegkiadást, és tesz hozzáférhetővé kiadatlan XVII-XVIII. századi rádhávallabhi vallásos műveket. A szövegkiadás mellett rendkívül fontos tevékenysége a kéziratok gyűjtése. Mivel templomi papként közeledik az emberekhez, ezért azok szívesen átadják neki kallódó, ma már számukra érthetetlen kéziratos könyveiket. Ennek nemcsak azért van jelentősége, mert ezáltal Dzsajés megmenti a gyakran egerek, moly vagy nedvesség martalékává váló kéziratokat, hanem azért is, mert a megszerzett műveket katalogizálja, naftalinnal védi, és az odalátogató tudósnak pillanatok alatt megmutatja. A többezres gyűjtemény szinte minden darabját fejben tartja. A katalógus inkább csak memóriája ellenőrzésére szolgál.
A kilencvenedik évéhez közeledő törékeny, nagyszakállú, hosszú hajú Kisórísaran Alidzsit pedig a rádhávallabhi iskola egyes követői szentnek kijáró tisztelettel illetik, és virágfüzéres képe ott lóg a templom falán. Alidzsi Dzsajésnek valamiféle nagybátyja, aki sohasem nősült meg. Vannak kívülállók, akik morognak, hogy miért kezdték el vallási vezetőnek kijáró mahárádzs címmel illetni, de most már öregsége miatti tiszteletből sem nagyon támadják. Életét a rádhávallabhi istenimádásnak szentelte, és a rádhávallabhi irodalom talán egyik legjobb élő enciklopédikus ismerője.
A templomi szolgálat eredetileg a papi kasztúak és nem a kereskedők feladata, ám Dzsajés éppen ezért óriási buzgalommal és aprólékossággal végzi. Napi rendszerességgel kell ételt felajánlani az istenségpárnak, és elmondani előttük az imákat.
A szolgálat további része a hagyományos közösségi éneklés, a szamádzs fenntartása. A földre leterített szőnyegen ülve Dzsajés, Alidzsi, néhány szerzetes és laikus énekel kézzel ütött dob, mridanga, és harmónium kísérete mellett vallásos énekeket az istenségpár szerelméről.. Egy szamádzs végigéneklése Dzsajésék belső udvarában a templom előtt a résztvevők számára az istenimádás egyik legintenzívebb formája. A hagyomány az utóbbi kétszáz évben talán csak annyit lazult, hogy az előénekes előtt ott a szöveg. Ám néha modern könyv formájában, néha a gyűjteményből előbányászott pár száz éves kéziratban, néha pedig fénymásolva.

(Folytatjuk)