Száz év – nagy háború: Örmény genocídium török szemmel
Az első világháborúról többször elmondták már, hogy minden huszadik századi rossznajk, szörnyűségnek az elindítója volt. Itt „próbálták ki” s alkalmazták „sikerrel” a ma elegánsan genocídiumnak nevezett népirtás elméletét és technikáját, amit aztán a hitleri időkben ragyogóan tovább fejlesztettek.
A török hivatalosságok mind a mai napig nem képesek – akár csak maguk előtt is – elszámolni azzal a borzalommal, ami ellen pedig már elkövetése pillanatában nemzetközi tiltakozás és közbelépés történt, mindhiába.
„A Metz Yeghern, ahogy az örmények hívják, azaz a Nagy Szerencsétlenség 1915. április 24-én este vette kezdetét Konstantinápolyban, az Oszmán Birodalom fővárosában, amikor is több mint 600 örmény értelmiségit, vezetőt hurcoltak el otthonából; nagy részüket még a következő napokban, hetekben kivégezték. Azok, akik megúszták a lefejezést, a tömeges akasztásokat, nem sokkal később vagy a török lakosság és a kurd szabadcsapatok áldozatául estek – az örményeket célzó szabadrablás, fosztogatás, mészárlás megengedett, sőt szorgalmazott volt Anatólia-szerte a kormányra került Ifjútörök Párt nacionalista ága által –, vagy az úgyszintén államilag szervezett, szisztematikus terveknek megfelelően a szíriai sivatagba deportáltattak, akárcsak az anatóliai örmény lakosság nagy része, ahol sorsukra bízták őket.” Kali Kinga 2012-ben megjelent fenti, tömör emlékezése az eseményre, mely az Európai Út című roma önkormányzati lapban látott napvilágot, jelzi, hogy a nyilvánvaló bűn elkövettetett, de azt azóta se vállalta senki magára. A történelmi tények továbbra is erősen vitatottak vagy hallgatásba ütköznek. Kali Kinga szerint eddig a világ 22 állama fogadta el hivatalosan a tényt, hogy Anatóliában népirtás történt az első világháború ürügyén (és leple alatt) – Magyarország mind a mai napig nem foglalt állást ez ügyben.
2006 májusában a Török Történelmi Társulat elnöke, Yusuf Halacoglu professzor tartott előadást Budapesten Örménykérdés – török szemmel címmel a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete rendezésében. Az előadásról kiadott beszámoló így foglalta össze állításait, illetve következtetéseit:
„1. Az örmények (az ő szóhasználatával) „áttelepítése” a kormányzat válaszintézkedése volt arra, hogy az első világháború négy frontján harcoló birodalom örmény lakossága 16 helyen felázadt, terrorcselekményeket követett el, tömegesen ált át a támadó orosz sereg oldalára. A nagyhatalmak már a háború előtt létrehozták a velük együttműködő örmény szervezeteket, hogy segítségükkel vigyék végbe a birodalom felosztását.
2. A sok ezernyi forrásban (korabeli kormányzati utasítások, rejtjeles táviratok, konzuli jelentések stb.) szerinte még csak utalást sem találni arra, hogy az ifjútörök vezetés az egész örménységet faji alapon ki akarta volna irtani A háború küszöbén a birodalom örmény lakossága valamivel 1,5 milió felett lehetett, az „áttelepítettek” száma 500 ezer fő körül mozgott. A deportálás nem érintette az isztambuli, a katolikus és protestáns örményeket, s az ortodoxok közül is csak azokat, akikről feltételezték, hogy együttműködnek az elenséggel. Az előadó a genocídiumként való minősítés elen emel szót – a törökök számára ugyanis ez nemcsak szakmai, hanem nemzeti presztízskérdés is -, ugyanakkor elismeri, hogy „tragédia” történt.
3. Az előadó álítása szerint a rendkívül súlyos körülmények és a harci cselekmények, nem pedig a kormányzat tudatos, végiggondolt szándéka miatt pusztult el mintegy 270 ezer örmény az áttelepítés során.
4. 1916-ban a deportálást leálították, majd a háború végén lehetővé tették az elűzöttek visszatérését. A kormányzat intézkedéseket hozott az örmények kárpótlására és a velük kegyetlenkedők megbüntetésére.
Halacoglu professzor előadásában más népirtásokkal nem foglalkozott, azokkal nem vont párhuzamot (így a holokausztot sem említette). Kérdésre válaszolva határolta el az örmények sorsát a holokauszttól, valamint utalt arra, hogy a történelemben számtalanszor pusztítottak el nagy tömegben embereket, de számos tudományos vita tárgyalja: melyik akció minősíthető genocídiumnak. „
Az előadás kapcsán a magyar sajtóban heves vita bontakozott ki arról, indokolt volt-e egyoldalúan szóhoz juttatni egy ilyen álláspontot, amikor a kérdésben még ma is kiáltóan ellentétesek az állásfoglalások.
„Az előadást követő vitában Karsai László történész egyebek között azt kifogásolta, hogy török kollégája alapvetően külső tényezőket tesz felelőssé a történtekért. Megkérdezte, elfogadták-e a török hatóságok a kollektív bűnösség elvét? Yusuf Halacoglu szerint nem lehet kollektív felelősségre vonásról beszélni, mert 400 ezer örményt egyáltalán nem érintettek az események. Azt pedig, mint mondta, nem lehet ismérvül értékelni, hogy nagyon sokan haltak meg, mert akkor genocídiumnak kell minősíteni Hirosimát, a jelenlegi háborút, de még az izraeli-palesztin konfliktust is.” – írja Hovanyecz László beszámolója a Népszabadságból (2006. május 10.)
„Yusuf Halacoglu ma a hivatalos török revizionista történetírás egyik vezető személyisége, az örmény genocídium tagadásának nemzetközileg is ismert képviselője. Ő Törökország egyik legfontosabb ideológiai exportcikke, a hivatalos ankarai vonallal összhangban európai előadások tucatjaiban képviseli a „deportálási” nézetet, s szerinte hiba, sőt bűn volna a török EU-csatlakozást összekötni az örményekkel szembeni „állítólagos” genocídiummal. Korábban még azt mondta, 56 ezer örmény „tűnt el” 1915 után, és csak 10 ezret gyilkoltak meg… Ha az MTA-történészeket egy kicsit is érdekelte volna a meghívott személye, két Google-kattintás után kideríthették volna: Svájcban tavaly genocídium-tagadás miatt eljárás indult Halacoglu ellen, amiért 2004-ben Winterthurban kijelentette, hogy nem történt népirtás, max. 200 ezren halhattak meg. (A svájci antirasszista törvények megsértése miatt ugyanígy eljárás indult egy kis török baloldali párt vezetőjének hasonló megnyilvánulása miatt is.). Sőt, álláspontja szerint az örmények követtek el genocídiumot 519 ezer török ellen.” (Seres László, hirszerzo.hu)
Pók Attila, a vitát rendező intézmény igazgató helyettese ezt másként látta: „Egy számos forrásra és a vonatkozó szakirodalomra támaszkodó előadásban Yusuf Halacoglu kifejtette a törökországi örmények 1915-16-os tragédiájával kapcsolatos török álláspontot. Nem beszélt ugyanakkor azokról a politikai megfontolásokról, amelyek e rendkívüli tragédiát az elmúlt évtizedek során többször állították a politikai viták középpontjába, és nem beszélt arról, hogy ennek a vitának bármilyen szerepe lehetne Törökország EU-felvételében. Csak az előadását követő vita során ejtett szót a holokausztról, osztva az annak egyediségével kapcsolatos álláspontot, s utalva arra, hogy a történelemben nem ritkán pusztították el egyes népcsoportok tagjait, és számos tudományos vita tárgyalja: melyik akció minősíthető genocídiumnak. A jelenlévők közül több szakember adott hangot eltérő véleményének, határozottan kritizálva Halacoglu forráskezelését és érveit. Ahogy az normális tudományos diskurzus esetében lenni szokott.”
Karsai László 2006 májusának végén írásban is kifejtette álláspontját: „Halacoglu úr szerint 1914 előtt az Oszmán Birodalomban az örményeket „hűséges alattvalóknak” tartották, akiknek egészen addig semmi bajuk sem volt, amíg a Közel-Kelet olajkincsére, befolyási övezetük kiszélesítésére ácsingózó angolok és franciák el nem kezdték őket bujtogatni. Egyetlen szót sem hallottunk az Oszmán Birodalom XVIII-XIX. századi hanyatlásáról, a török rasszista nacionalistákról, az örmény nacionalisták szabadságküzdelmeiről, vagy azokról a pogromokról, amelyek során 1914 előtt százával gyilkoltak halomra örményeket a birodalomban.
Halacoglu kiemelte, hogy 1914 előtt 34 örmény képviselő volt az oszmán parlamentben, a Külügyminisztériumban is meghatározó volt a befolyásuk, sőt: 50 000 örmény katona harcolt az első világháborúban. Egészen 1915-ig, tette hozzá, amikor is elvették fegyvereiket, és attól kezdve fegyvertelenül szolgáltak. Erre pedig azért volt szükség, mert az örmény katonák kijelentették, hogy nem hajlandók az orosz hadseregben szolgáló örmény nemzetiségű katonákra lőni. Az nem derült ki az előadásból, hogy ezt hol, mikor, hogyan jelentették ki, miként az sem, hogy örmény „munkaszolgálatosok” ezreit dolgoztatták, kínozták halálra, sok százat pedig egyszerűen agyonlőttek.
Az előadó szerint az örmények „átköltöztetésének” fő okát maguk az örmények szolgáltatták azzal, hogy lázadozni kezdtek, ezrével öldökölték a törököket, sőt még távírópóznákat is döntögettek. Az örmény lázadók már a katonai utánpótlási vonalakat fenyegették, ezért logikus, jogos és érthető, hogy a veszélyes belső ellenségeket át kellett költöztetni. Halacoglu úr részletesen idézte, ismertette az egykorú török hivatalos utasításokat, amelyek előírták, hogy az „átköltözőkkel” humánusan kell bánni, őket óvni, őrizni kell. Ám sajnos egyes – főleg kurd nemzetiségű – elemek számos örményt megöltek az „átköltöztetés” során. Nota bene: Sztójay Döme, az 1944. március 19., hazánk német megszállása után kinevezett kollaboráns miniszterelnök is többször hangsúlyozta, hogy csak humánusan szabad a magyar zsidókat deportálni, nem lenne méltó, ha a csendőrök pl. vernék vagy rugdosnák a védtelen embereket… ” (Népszabadság)
Nem mellesleg, a tárgyban egy olyan nagyhatású és történelmi-művészi igazságában kitámadhatatlan mű született a világirodalomban, mint Franz Werfel Musza Dag negyven napja című regénye. Nem véletlen, hogy megjelenésekor egy korabeli török újság így jellemezte a könyvet: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!”
Cseke Gábor
Pusztai Péter rajza
2014. május 12. 12:54
Más oldalakon többször is említettem, hogy az ember teremtése egy tévedés volt. Az ember(iség)ellenes átfogó tevékenységek, kampányok túllépik sokszor a képzelőerő határait. A népirtás szinte öröklődik az időben, burjánzó sejtként pusztít. Ha visszatolatunk, az inkvizícióig akár, megdöbbentő, hogy például az 1520-as években valóságos boszorkányhisztéria robbant ki Európaszerte, egyaránt katolikus, protestáns vezérlet alatt százával pusztítottak ártatlan embereket. A Brit szigeteken is tömegestül égették a „rossz lelkeket”, Svédországban 1763-ban, Németországban 1775-ben, Svájcban 1782-ben voltak az utolsó boszorkányégetések. Mexikóban viszont 1877-ben!!! is megtörtént egy hasonló kivégzés, ugyanolyan ítélet nyomán. A magyar inkvizíció forráshiány miatt nehezebben követhető nyomon, történészek szerint az utolsó boszorkányper 1756-ban ment végbe, (bár Mária Terézia 1755-ben hivatalosan betiltotta).
Mindezek az adatok más idők bűneit mutatják be, (még nem közelgett az örménység vagy később a zsidóság tragédiája, viszont szintén az emberi faj munkáiról szólnak, amelyek elgondolkodtatnak és következtetésekre adnak okokat. Mikor mit várhatunk tehát önmagunktól? Erre még ma, a „nagy fel- vagy megvilágosodás” korában is csak bizonytalan választ tudnék adni.