Beszállás

Az akart lenni, de a töpörödött, megpácolódott, nagyon rozoga és még annál is büdösebb emberpár sehogy sem érte fel a peronról az indulásra kész, bent álló helyi járatot. A legalsó lépcső egyszerűen a vállukig ért. A peronon bóklászó, unatkozó kalauz kétszer is megmosolyogta őket, de hát a peron berendezése nem az ő reszortja… Apó s anyó topogtak, méricskéltek, emelgették a lábuk, viaskodtak a mindegyre be-becsukódó önműködő ajtóval, fújtattak és anyáztak, morogtak, egyetlen szavukat se értettem, de az messzire látszott, hogy felkapaszkodnának a szerelvényre. Ha ilyenkor se segít az ember, akkor mikor? Viszolygásomat legyűrve odaléptem, mit sem törődve a szutyokkal és a bűzzel, valósággal araszonként, nagy nehezen feltaszigáltam őket, egymás után az áhított magasba. Izzadtan, lihegve, győzedelmesen néztek szét odafentről, s valami enyhe jó érzés bennem is megmozdult. Pedig tényleg szörnyen büdösek voltak…