A meggyötört

Háború volt. Kis copfos áldozat,
úgy vesztél el, hogy életben maradtál.
Körhinta szállt – s a bólongó lovak
száján is áradt a halotti szag.
Az élet íze ez, akármit ad már.

Háború volt. A szád azóta ráng.
Kimart fekete bőr a szemedalja.
Ahonnan szöknél – mint a bumeráng,
úgy verődsz vissza önmagad iránt.
Sebeidet a mosoly sem takarja.

Neked förtelem, idegláz, ami
másoknak vasaltingű ünnep.
Fohászkodnál – s elhívnak párzani.
Az őrület vetítővásznai
szemedben sáros vérrel színesülnek.

Pincében élsz; künn mindennap megöl
a reflektoros kegyetlenség.
Az élet örömét a porba dőlt
gyerekkor fényes cserepeiből
rakod össze – csak újra szét ne essék!

Pincében élsz. Itt nincsenek egek;
a jövőbe nem nyílik ablak.
Állok vinnyogó roncsaid felett.
Jaj, ne nézz így! Én nem segíthetek.
Csak siratlak és simogatlak.

Forrás: Az iszonyat árnyéka. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 2000