Vasárnap átmegyek misére Mathurába. Itt van India egyik legérdekesebb katolikus temploma, mely a Rámcsarit-mánasz fordító Frederic Growse tervei alapján készült, és az anglo-indiai építészet egyik legkorábbi emléke az 1870-es évekből. Mogul és rádzsput elemeket kever a neogótikus stílusba sokkal merészebben, mint a későbbi épületek. E későbbi, visszafogottabban eklektikus anglo-indiai építészet nem idegen Magyarországon sem, hatása érződik a századvégi orientalizáló magyar épületeken is.
Az úton hazafele Mathurában megállok annál a templomnál, amit Krisna mitológiai szülőhelyén emeltek. Óriási a rendőri őrizet. A XVI. század végén a hitbuzgó Aurangzéb szultán ugyanúgy, mint őse, Bábur Ajódhjában, Ráma szülőhelyén, leromboltatta a hindu templomot, és mecsetet emeltetett föléje. Az ajódhjái mecsetet 1992-ben fanatikus hinduk leromboltak, és az esetet többhónapos vérengzés követte. Állítólag a mecsetrombolók következő célpontja a mathurái műemlék, annak ellenére, hogy a mecset mellett most hatalmas hindu templom ünnepli Krisna születését. Ennek a templomnak is vannak kéziratai, és öt évvel ezelőtt fénymásoltak is egyet egy rozzant gépen. Most is be akarok menni a könyvtárba, de elfelejtettem, hogy a hatalmas komplexusban hol található. Több embertől érdeklődöm, végre valaki megmondja, hogy az Electronic Jhánkí, azaz elektromos istenségmegpillantó mellett. Ki van rá írva, hogy tízkor nyit. Negyed tizenegy van. Kérdezem az elektromos istenségmegpillantó őrét, vasárnap zárva-e a könyvtár. Azt mondja, várjak csak türelemmel. Ha akarom, bemehetek addig az Electronic Jhánkí-ba. Két rúpia a belépőjegy. Műanyagbabákból készült, lehetetlenül giccses istenségszobrokból raktak össze mitológiai jeleneteket: a Rámájana történetét és Krisna születését. Az istenségek és démonok kezét vagy fejét halk zümmögés közepette motor mozgatja jobbra-balra, föl-le. A könyvtáros elég jó időt futott, és fél tizenegykor már bent is van a könyvtárban. Mondom, már jártam itt Banszaldzsivel, és most új kéziratokat keresek. Tájékoztat, hogy az általam keresett egyik mű sincs meg náluk.
A templomhoz óriási biztonsági intézkedések közepette engednek be. A táskámat a fényképezőgépemmel együtt le kell adni, utána végigmotoznak. A környék tele van katonával. Ugyanez a helyzet a mecsetnél is. Ahogy a mecsethez tartok, egy teve pihen egy sikátorban. Mikor kérdezem a gazdáját, lefényképezhetem-e, felajánlja, hogy ő is odaáll melléje. Elmondja, hogy Aligarhból jött ide a fuvarral kora reggel. Csak ötórányi az út. Megemlíti, hogy fel is lehet ülni a tevére. Mikor megjegyzem, hogy nincs nyereg rajta, azt mondja, ne zavartassam magam. Felülök a púp mögé, és minden erőmmel a púpba kapaszkodom. Kell is, mert a teve először a két hátsó lábával áll fel, és ilyenkor könnyen leröpül róla az ember. Mikor felállt, akkor meg azért kell kapaszkodni, hogy hátrafele ne csússzak le.

Egy diák és egy beteg „miniszterelnök”

Elmúltak az ünnepek. Visszatérhetek Delhibe. A mathurái állomáson áramszünet és közepes sorok fogadnak. Az állomás teljesen sötét. Kezdetben még beszűrődött a kinti szürkületi fény, de sorbanállás közben teljesen ránksötétedett. A terem valamelyik sarkában tehén keresgél. Szinte mindegyik sorban tizenöt-húsz ember. A sorok között rendőr járkál, hogy az illegálisan előreszivárgókat hátraparancsolja. Beállok a legegyenesebbe, hiszen itt mégiscsak nehezebben férkőzhet be valaki elém. A szélső sorban üvöltözés. Az egyik utas még a pénztárablak rácsát is döngeti. Vagy húsz perc múlik el a sötétségben, de még mindig előttem van tizenhárom ember. Ekkor látom csak, hogy nincs is jegyeladás. A sor azért lett rövidebb, mert néhányan feladták; az üvöltözés korábban pedig a jegykiadás beszüntetése miatt méltatlankodó utasoktól származott. Mikor kigyúl a villany, üdvrivalgás és taps köszönti a munkájukhoz visszatérő jegyeladókat.
Miközben az egy órát késő Tádzs expresszre várok, odajön hozzám egy bengáli parasztcsalád, és a családfő a legnagyobb természetességgel megkérdezi, hogyan kell innét Vrindávanba menni. Millió az egyhez esélye sincs annak, hogy bengáliul beszélő külföldit találjon az ember a Mathurái vasútállomáson, de neki bejött. Elmondom, hogy az állomáson kívül van háromkerekű, „tempó”-nak nevezett iránytaxi, és öt rúpiáért elviszi. Megmutatom nekik a kivezető utat. Erre az egész család elindul a másik irányba.
Az oxfordi pénzkeresés ügyében eddig még nem sok sikerrel jártam. Delhiben felhívom Misra professzort, aki a miniszterelnök nem hivatalos tanácsadója hindi-ügyekben. Azt mondja, írjak a miniszterelnöknek. Ki is ötlök egy levelet, amit átküldök Oxfordba jóváhagyásra, és addig is dedikálom a miniszterelnöknek tavalyi könyvemet. Sikerül még egy dóhát, kétsoros bradzs versikét is költenem hozzá néhány hagyományos indiai beszédalakzattal: hasonló hangzású szavak és kettős értelmezés. A második sor magyarul valahogy így hangzik: “Amit a Nem-pusztuló kegyelméből kap, annak örül az értve értő.” A “Nem-pusztuló”, atal szó az istenségre utal, de a miniszterelnök neve is. Felhívom Gópáldzsit, hogy verstani szempontból is tökéletes legyen a dedikálás. Most már csak az oxfordi megerősítést várom, és aztán megy a levél a miniszterelnöki hivatalba.

(Folytatjuk)