A halálfélelemről

Egy sebesült főhadnaggyal, tartalékossal beszélgettem a halálfélelemről. Vaskereszt és Verdienstkreuz volt a mellén, tehát bátor katona volt, a civilben vármegyei tisztviselő és éppen őt gondoltam alkalmasnak, hogy a halálfélelemről nyilatkozzék, aki tartalékosoknál szokatlan magas kitüntetéseket érdemelt ki katonai erényeivel. Emlékszem, egészen normális civil volt, a nagy zavarokat nem szerette és emlékszem, egyszer nem mert beleülni egy túlkarcsú csónakba, mert félt, hogy kifordulunk és ő görcsöt kap. Most aztán hős, kétségtelenül az és hogy az óvatos és magukat ápoló civilekből hősök lesznek, azt a rejtelmes metamorfózist akartam vallomásaiból megismerni. Hogy mit érez az ember, a tegnap még egy hascsikarással orvoshoz menekülő civil ember a halál közvetlen színe előtt és amint zizzenve, láthatatlanul zümmög körülötte a halál, amint az, ah, olyan ismerős, délutáni napos levegő megtelik surrogással, halk, gonosz, sziszegő füttyökkel és magunk körül névtelen, halálos dolgok rajzását érezzük, amint kis porfelhők vágódnak fel látható ok nélkül minden tenyérnyi helyen és az ágak nyekkenve letörnek és furcsa, kerek lyukak támadnak a faleveleken és amint itt közvetlen mellettünk az a Papbíró Gáspár, földész, éppen az imént írt levelet haza Berettyókükösdre, egyszerre szétcsapja karjait és száján dűlni kezd a vér, hogy mit érez ilyenkor az ember, meg meri-e nevezni a névtelen dolgokat és átgondolja-e, hogy ami ott hemzseg a levegőben, ami nem látható, ami zizeg, fütyül és testetlen zümmögéssel ijesztően megélemíti a levegőt, hogy az ólom és acél, hogy az puskagolyó és mi itt a mennykövek záporsűrű esőjében állunk védtelenül és kiszolgáltatottan? Mit érez az ember, mikor először jelenik meg tudatában az a lehetőség, hogy mire ott ahhoz a bokorhoz ér, éppen ott, halottan fog összeesni és nem látja többé azt a hegyet, amely oly kéken látszik most messziről és ez az ő keze, eres, barnult, eleven kéz . . . mi egy halk akarathullámtól mozdul, szétterül és ökölbeszorul, ez az ő keze zölden és mereven fog a levegőben kapaszkodni és égremutató ujjahegyére megtelepszik az első aranyzománcos hullalégy.

Ilyet sose gondoltam, – mondta a sebesült főhadnagy, – azaz . . . nem is tudom jól elmondani, ha ilyen gondolat közeledett és ezt érezni lehet, mert előbb az ember szíve felszorul a torkába és szeme kínosan kerekre tágul, – ha ilyen gondolat közeledett, a lélek valamely reflex mozdulatával, mint ahogy az ütés elébe tudattalanul emeli karját az ember, félrehárítottam magamtól a közeledő gondolatot. Egyszer egy pillanatra láttam világosan, májusban volt, oh, Istenem, ha így látnánk, akkor nem bírná ki senki, oh, ha nem volna az idegek áldott ájulása, akkor senki sem bírná ki, ép, nyűgözetlen, szabad figyelemben nem bírná ki egy ember sem.

– Már a vonaton tudtuk, – mesélte, – hogy mi lesz és már a vonaton, az odaútban kezdődött: mintha egy másik ember, egy eddig lappangó élő, egy konok, kérlelhetetlen, szigorú, jótevő szegődött volna mellém, aki csak egy szót tud, azt, hogy kell, kell, hogy körülvett a halál és nincs kiút és kell, kell és ezt az egy szót mondta a fülembe, amíg agyam elzsibbadt és minden képzetem, ami magamról volt, ami az én külön, egyéni, öncélú létemről volt, az mind narkotikus álomban feküdt tudatom, valamely kifürkészhetetlen rejtekén. Mikor kiszálltunk, eső volt és sár és már összerogyott a lelkünk a fáradságtól és mintha a vonat végtelen zakatolása hangzott volna tovább, az eső, a sár cuppanása és a messziről egyre hangzó dobbanások most már folyamatos halk dobpergésként olvadtak össze egy tompa, mindenünnen rémlő szóban: kell. Az első álomból sohasem ébred fel teljesen az ember s az az első éjszaka, amely a búcsú, a fájdalom, a félelem, az elszakadás, a sietés, készülődés, a virágok, a zászló, a zene, az eltűnő ismerős képek, a teljes érthetetlenség, a mindenfelől körülömlő ismeretlenség napja után következett, egy három órás kábult álomban, sok ember fülledt melegében, italok gőzében, hangok monotóniájában valami zsongító szeszt párolt le az utolsó nap benyomásaiból, amely, tisztán éreztem, egyre simogatta mámorával idegeimet és nem engedte, hogy egészen felébredjenek, soha. Olyanféle állapot ez, mint közvetlenül a felébredés előtt, csak valahogy mégis fordítottja ennek: az ember nem azt érzi, hogy amint lát, hall és érez, az csak álom és most mindjárt világosan tudni fogom, hogy ez csak álom, hanem azt érzi, hogy az új tájak, a valószínűtlen emberek, az ismeretlen zajok és az egész tőből kifacsart életünk, ez mind igaz, ez mind valóság, de mi alszunk és nem szabad felébredni ennek a valóságnak teljes tudatára. Aztán görcsös fáradság jött, boldog, ájult álom lucskos árokban és én nem tudom, mikor volt először, hogy meghallottam a halál énekét: mintha már régen így volna, hogy előttem égnek fújja valami a földet és mintegy más világban hangzóan érthetetlen ropogás szorítja a fejemet, mintha mindig lettek volna láthatatlan sziszegések a levegőben és mindig visszaesett volna, aki felállott, mindig meghalt volna . . . nem, ez a szó nem jutott eszembe . . . Csak furcsa eltántorodást láttam és hallottam hörgő, kacagó, nyerítő, visító, elnyújtva bőgő hangokat és mintha ez mindig így lett volna, én nem tudom megmondani, mikor kezdődött. Az az új ember mellettem, énemnek ez a kivált és inkarnálódott töredéke, egy élő lénnyé sűrűsödése mindennek, ami lelkemben fékező, belenyugvó, tehetetlenséget érző és kritikát gátló volt, mint a monomania groteszk megtestesülése gubbasztott mellettem és ha fel akaram ébredni azzal az egy szóval narkotizált és én, emlékszem, mindig kacagtam ezen, mert mindig, mint egy idegen harmadik személy szemléltem énem két felének ezt a tusakodását és ez olyan különös volt, a tébolyhoz olyan nagyon hasonlító.

Telefon. Emlékszem, akkor egész világosan elmondtam a kapitánynak, hogy mit mondtak a Brigádkommandótól s olyan mulatságos, hogy mégsem értettem egy szót sem az egészből. Mintha folyékonyan beszélnék egy idegen nyelven, amit nem értek és mintha látnám magamat, idegen, más emberként, amint pisztolyomat megtöltöm, órámat megigazítom, részletes utasításokat adok elmosódott kontúrú embereknek és mindent pontosan előkészítek valamihez, amit én, a magamat így kívülről szemlélő, képtelen vagyok átélni és fantáziámban elevenné, felfoghatóvá realizálni. Sokáig aztán csak az óra számlapját láttam és azon egy számot, amely tüzes színekben villódzott szemembe, zölden, sárgán, aztán sokáig mérges arany színben és lassanként ez a reszkető, szintváltó ábra maradt meg a világból, megnőtt, beterítette a világot és egy óriásivá nőtt mutató, ni, kígyó feje van és hogy görbül meg görcsösen és hogy rugódik ki és hogy közeledik egyre érthetetlenebbül a lobogó színű, tűzesszemű, nyugtalanul ficánkoló számjel felé. Még annyit tudok, hogy zúgott minden, mintha a fejemben belül zúgott volna, nem volt tűrhetetlen lárma, inkább kellemesen kábító morajlás és szinte furcsa volt, hogyha beszélni akartam, mintha megnémultam volna. Azóta ráeszméltem, hogy akkor a tüzérségi előkészítés volt és mi elsülyedtünk a hangok özönében és fejünk felett összecsaptak a hangok, mint a víz, amely elfojtja a hangokat és a hangok zuhatagában, a dübörgés közepén süketen állottunk, a hangoktól nem hallottunk hangot és emlékszem, akkor egy pillanatra zöld, sárga és vasszürke felhőket láttam szemközt velünk, az orosz vonal fölött tornyosulni. És egy rikító színű zöld lángot láttam messze és mintha a körül felzendülő trombitahang színe lett volna ez a zöld és nagy vörösség jött utána, tudom, az emberek üvöltése volt ilyen vörös, aztán, mintha elestünk volna, sokáig lapulva feküdtünk, a bokám fájt és a vállam, aztán egyszerre hűvös, szürkés-sárga csend volt, minden elhallgatott és így volt egy pillanatig és aztán, mintha végigrepedt volna a föld, szemközt apró tüzek folytonos sora villant recsegve és kétfelől valami kopogva zakatolt, mint egy eleven gép, még láttam is egy orosz tisztet a géppuskára borultan, furcsa, az én kezemben is egy szuronyos puska volt és az orosz tiszt nyakából most kihúztam a szuronyt és rettentő hangok zivatara volt megint körülöttem és én, emlékszem, kacagva gyürkőztem neki egy új döféshez, mikor a sárgásszürke homályban két kék, reszkető szem fogta meg a tekintetemet.

A fölemelt puska úgy maradt a kezemben és ebben a pillanatban, mintha a föld elnyelte volna, eltűnt mellőlem az a mániákusan sarkaló, altató, ébredni nem engedő másik énem. Mintha egy ér megpattant volna a fejemben, egy nyilaló szúró érzés, merevített meg s aztán tisztán, világosan, érthetően láttam mindent. Abban a kék szemben, könyörgés, rémület, szemrehányás, sírás, panasz, remény, messzire hazagondolás volt és megértettem egy pillanat ezredrésze alatt, hogy velem szemben egy ember térdel, akinek a szemében a magam érzései játszódtak le és aki puskáját elejtvén, karját az ég felé emeli. Egyszerre értettem, hogy ez az ember engem meg akart ölni, de egy baka mellbeütötte a puskatusával és egyszerre tudtam, hogy most a halál küszöbén állottam megmeredten. Hideg verejték lepett el és rettentően féltem . . . Mitől? Azt hiszem valami rengeteg fájdalomtól féltem, az utolsó pillanat ismeretlen kínjától, nem a haláltól, hanem attól a vérfagyasztó pillanattól, ami az életet és a halált elválasztja és az időnek abban a mérhetetlen töredékében, amíg így felemelt puskával ott állottam, halálos keserűség fogott el az ellen az ember ellen, aki engem most meg akart ölni. Miért? Ordítani akartam, hogy miért, de nem mertem szólani és féltem, hogy az ismeretlen kín rámszakad, ha megmozdulok és most azt is megértettem, hogy én is meg akartam őt ölni és valami csodálatos, meleg, emberi szeretet ömlött szét egész testemben. Ember, könyörgő, leesett, alázott, szegény ember … Ki vagy te, oh, mintha már láttalak volna, ezer éve, a szarmata síkság végtelenjén én bujdosó mongol lovas voltam és ott rokonul láttuk egymást és ez a két szempár akkor bizakodva nézett rám és most az én képem úgy tükrözik benne, mint a felmeredő halál képe és most ez a testvérem könyörög, zokog, gyermekeire, feleségére gondol és fél. Miért? Hiszen nem bántom. Egy pillanat volt az egész, karom lehanyatlott és a puska lábamhoz zörrent. Az orosz pedig hosszában, arcra végigesett a földön és én felemeltem, intettem, hogy menjen a többi foglyok közé, ő megcsókolta a kezemet és ment. Ekkor volt, hogy a háborút, mint a magam ügyét éreztem, ekkor, egy ilyen kis időtöredékre realizálódott bennem egy könyörgő emberi szempár láttán mindaz, amit olyan görcsös akarattal akartam nem érteni és át nem élni, ekkor egy pillanatra valóság lett a háború, millió emberek eleven létét éreztem magam körül s ebben a pillanatban éreztem a halál félelmét, amely – most már tudom – megőrjített volna, ha annyi ideig mindig éreznem kellett volna. Később észrevettem, hogy a jobb vállam alatt véres a blúz, alapos tüdőlövés volt, hirtelen elveszett körülöttem minden és most azon vagyok, hogy elfelejtsem azt a pillanatot, mikor egyszer hirtelen felébredtem a háború kellős közepén. Ha visszamegyek, megint elfelejtem, tudom, de addig . . . oh, minden idegemben érzem a halál félelmét és az ember testvériségét és ha itt volna az a szegény orosz katona, most hozzá mennék és megölelném, mert az élete örökre láthatatlan szállakkal fűződik az enyémhez.

Így beszélt a sebesült főhadnagy és én nem tudtam azt mondani, hogy értem. Úgy látszik, oda kell menni, hogy megérthessük a békés polgárok hősökké változását.

Forrás: Márkus László: Magyar gondok. Budapest, „Élet” Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság kiadása, 1916