Egyszer már azt írtam, 85 lett, de hát neki még ez sem árt. Egyáltalán, egy jó költőnek semmi sem árt — ha nem hinnék ebben, már rég felkötöttem volna magam. Az sem árt, amit egy barátom idővonalán látok: hogy a Valaki jár a fák hegyént most értette meg csupán, eddig csak tudta, hogy létezik.

„Mindenki tudja, miről szól A walesi bárdok. De nem mindenki olvasta.” — írja Arany kapcsán Szilágyi Domokos, és veszélyként érzékeli a jelenséget. Én azonban realista béka vagyok, aki addig tapos, amíg a tejből, melybe bedobták, vaj nem lesz, és végre kiugorhat, azt mondom tehát, hogy ezt a veszély túl lehet élni, mert mindig lesznek kíváncsiak, akik a születésnap alkalmából igazán meghallgatják-elolvassák a Valaki jár a fák hegyént, és mindazokat az óriási verseket, amelyeket sikerült magunk közé hoznunk a csillagok közül.

Kányádi Sándor az egyik csodálatos „idehozó”. Olyan magától értetődően vonzza magához és mutatja fel a képeket, amilyen magától értetődően csak az igazán nagyok tudják: „vagy engem is egyetlenegy / sötétlő maggá összenyom / s nem villantja fel lelkemet / egy megszülető csillagon.” Ugyanaz a fájdalom ez, amely Székely Jánost is megsebezte: „Nekem nagyon hiányoznak majd a föld, a fák, a csillagok, / S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. // Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás), / Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más. // Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok, / Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.” Két nagy költő ugyanazt, és ugyanúgy: egyszerűen, pózok és gőgök nélkül.

85 lett tehát, most igazán 85. Ez azonban csak egy újabb alkalom, hogy örüljünk neki: köztünk van, és amíg köztünk van, még hátha idehoz valamit közénk. Hiszen az olyanok nélkül, mint ő, még 5 évet sem érdemes élni.

Forrás: A jódeménység foka